Készület..

A tavalyi kihváskor említettem,és a minap is meséltem arról,hogy nagyon szeretem a klasszikus női tevékenységeket. Mondottam azt is, hogy júniusban lesz egy kedves esküvő is, amire én alkotom a ruhát a menyasszonynak.
Az egyik kész. A második még készül, de részletet mutatok belőle...

És a lényeges rész.Számomra ez pihentető, és összpontosításra késztet.Egy ilyen ruhánál nincs lehetőség javításra, vagyis tökéletes szabásrajz, fazon, és nem remegő kéz kell hozzá.Ha tévedek, az sokba kerül.Természetesen nem én lennék, ha nem fűzném tovább a gondolatokat.És mindez a házassággal kapcsolatosan jutott eszembe.
De elébb a ruha:)

 No, akkor a célokról, és a változásról:)
Amikor egy célt kitűzök magam elé, akkor tervezek.hiszen okkal akarom a célt elérni.Vagy kényszer, vagy siker. De mindenképpen a saját döntésem, hogy akarom-e vagy sem.És ezzel egyidőben elkezdődik bennem a változás is.Apró, picike morzsákban, de elkezdődik. (nagyon ritka, de láttam már olyat, hogy a változás teljes lerohanásban söpört végig egy ismerősömön.Konkrétan új munka, új országban, új munkaterületen. És nem, nem Londonba ment mosogatni:)
Amikor elkezdődik a változás bennem,akkor csak reménykedhetek abban, hogy sikeres lesz.
De mitől lesz valaki (vagy valamely dolog) sikeres? Az elköteleződéstől.Amikor szívvel-lélekkel teszi, amit kitűzött maga elé.Amikor nemcsak hagyja, hogy megtörténjen a változás, de keresi a lehetőséget a változásra.
És a házasság éppen erről szól.Az elköteleződésről....
Én szívből kívánom mindannyiotoknak, akik elkezdtétek a kihívást, hogy legyen bátorságotok változtatni és változni!

A kézzelfogható

Korábban már meséltem arról, hogy az idei évem egy kiállítás tervét is hordozza. Többed magammal készítünk egy falucskát, természetesen hímezve.Efféle parányi házikókat készítünk:

És ezek csak egyféle alkotások.Szeretem nagyon a régi, hagyományos női munkákat.Mint a varrás, és a hímzés.Majd mutatok még munkákat:)

A veszteségről...

ami nem is biztos, hogy veszteség...
Ez most egy nehéz poszt lesz, mert többször olvastam, hogy haláleset történt a Csoport tagjai környékén. Én magam is elköszöntem egy gyermekkori Barátomtól nem is oly rég...
A környezetemben is sokan tértek már Haza.Édesapám, Nagyszüleim, egy piciny Gyermek, a Vőlegényem és a legjobb Barátom is.
És hiszitek vagy sem, de legjobban talán a legjobb Barátom halála viselt meg...máig nem tudtam túllépni rajta.őrzöm a lakását, úgy, mint akkor volt...mintha várná haza Őt.Pedig Ő már Hazatért...
Péter gyerekkori barátom volt, a Családja most is barátom, a testvéreit is szeretem.Egy templomi közösségnek voltunk tagjai, együtt énekeltünk 25 éven át egy kórusban.Sokszor utaztunk együtt vonaton munkába-egyetemre-hazafelé..aztán mennie kellett...Csupán utolsó hetét töltötte a kórházban, még volt lehetőségem beszélgetni Vele. Ritka pillanatok egyike volt, amikor tudatosan, megbékélve mesélt a halálról.
Ezeket a gondolatokat az Emlékére írom.Reménykedve, hogy segít könnyebbé tenni a veszteség elfogadását.

A halál olyan, mint a nő. Igényei vannak.Akik ismerjük, tudjuk, mikor melyik arcát mutatja felénk.Néha  anyáskodó-elringat csendesen. Néha olyan, mint egy hisztis kislány. Néha könyörtelen, néha engedékeny...Nem lehet ellentmondani neki....de lehet vele szembefordulni, parolázni, lehet alkudozni.
De z utolsó szó mindig az övé.

Ki nem őriz emlékezetében utoljára elsuttogott szavakat, haldoklók szavait? "Elrontottam az életem...úgy szeretnék még élni...félek, nagyon félek..."
De őrzök mást is..Németh László drámájában, amikor Gandhit a gyilkos golyó eltalálta, összerogy és azt mondja: 'Isten'.-Mit gondolok, mit mondok abban a borzalmas-nagyszerű pillanatban, amikor felvillan előttem a Végtelen?

A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog..valójában csak átmentem ide a szomszédba. Én én vagyok, te pedig te. akármit is jelentettünk egymásnak egymás életében, az mit sem változott. Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, beszélj velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is beszéltél.Ne változtass a hangszíneden. Nevess ugyanúgy,ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken.Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám- emlegesd fel mindennap a nevem, ahogyan annak előtte is, de nem árnyékolja be semmi a hangulatot, amikor szóba kerülök.Az élet nem kapott semmiféle új jelentést. Minden olyan, mint amilyen volt, nem szakadt meg a folytonosság. Az, hogy nem látnak, még nem jelenti azt, hogy nem kell rám gondolni. 
Várok rád, itt vagyok a közeledben-egészen közel. Nincs semmi baj..
(Polcz Alaine gondolata)

A kihívás új arca

Kicsit eltűntem, mert géptelen voltam. Most elkezdem pótolni a hiányokat, de lassabb leszek a szokottnál.
Az elmúlt két hónap, míg géptelen voltam, rengeteg új élményt, tanulságot hozott magával.Bevallom, telefonról mindennap olvastam a bejegyzéseket, és hozzászólásokat, néha én is megszólaltam, de az nem az igazi....

Lassan végére járunk az első negyednek az évben,lássuk akkor az összegzésem.
Az én első kis céljaim között a gép javítása volt, mert úgy-e nem terveztem a romlását.Sajnos kurtán-furcsán alakult.Nem tudták javítani, viszont a szervizt nem tudtam elérni sehogysem.. Majd 2 hónapnyi levelezés és morgás után egy cserére jogosító iratot kaptam.Viszont cserélni már nem tudtam..még szerencse, hogy az árát visszakaptam. Így került hozzám az újonc, akivel még szokjuk egymást.
Jó lehetőség volt a géptelenség arra, hogy az emberibb kapcsolataimat vegyem elő.A mélyenszántó csevegések a könyvtárban, buszon-vonaton.A ráérős idő a teára, a látogatásokra...
És sajnos a Kapuhoz kísérésre is. Megdöbbentő, hogy mennyivel csendesebb, emberibb és békésebb még a halál is gépek nélkül...-de erről majd egy külön poszt.
Időközben zavart is a hiány, hiszen disszertációhoz szükségeltetett volna, de kölcsöngéppel megoldottam.Majd Leuven, és 4 előadás a témámban, ebből kettő nyílt és kettő zárt plénum előtt.A végén a záródokumentum átvétele.
Ez csak egyik siker, mert még vár egy disszertáció.Az is izgalmasnak ígérkezik.

Mondottam, hogy a mostani kihívásban nem tudok részt venni, ezt egyfelől nagyon sajnálom, másrészről egy apró tanácsot adnék Nektek, akik belevágtok. Örömmel mondanám, hogy az én gondolatom, de be kell vallanom, hogy csak ihletője voltam a gondolatsornak.A disszertációm teológiából íródott, és egy különleges szakértőt is kértem bírálatra. Ő a Charteau-i kolostor Apátja, a Csend végtelen nyugalmában élő szerzetes.A bírálatkor mondta, hogy a mai ember nem ér rá.Nincs ideje igazán semmire.Mindig valami új, valami nagyon fontos tereli el a figyelmét.De miről?Elsősorban önmagáról.Másodsorban a környezetéről, harmadrészt (én itt a sorrendet azért felcserélném)az Istenről.
Amikor belevág valamibe a mai ember, tele van a feje gondolatokkal, tervekkel, ideákkal.De ő maga nincs benne.Hiányzik a fejéből, a terveiből. Pedig ha kicsit eltávolodna a zajtól, a gépektől(milyen szerencsés 2 hónap van mögöttem!),akkor megláthatná önmagát.Az erősségét.A gyengeségét. Megtalálná azt a hiányt, amit csak másokkal tud betölteni. Vagy éppen amihez szüksége van társakra, hogy megerősítsék.
A másik fontos hiányunk: elvesztettük a kitartásunkat. Az első pici gond, nehézség arra csábít, hogy feladjuk, elforduljunk.Pedig az erő éppen abban áll, hogy kitartunk, sőt kétszerezve az akaratot, újton-újra megcsináljuk, továbbcsináljuk a feladatot.

Én ezzel a gondolattal kívánok Nektek értékes 30 napot!