Intuíció....

Elég rég írtam..keressek mentségeket? Nem teszem. Mivel a mondandóm eleddig elfért kommentekben, nem ide írtam.

Most viszont hosszabb merengés érkezik.

Két dolgot kapcsolok össze, talán úgy jobban érthető, mire is gondolok.

Múlt szombaton (február 2-án), Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén egy rekollekciót tartottam szerzeteseknek. Szentmisével, elmélkedésekkel, beszélgetésekkel. Van az úgy,hogy eltervezem a menetet, de valami hirtelen irányt váltat velem. Ez történt szombaton is. Az Evangélium ugyanis új megvilágításba helyezett néhány dolgot. arról szólt, hogy a gyermek Jézust bemutatják és felajánlják a templom a régi szokás szerint. Ugyanakkor egy öreg pap, Simeon érkezik a tömegből, és ...hálaénekre fakad. Ez volt a pillanat, amikor megértettem valami nagyon mély dolgot. Simeon idős, talán beteg ember volt. Ősi jövendölésekben bízva, vég nélküli reményben élt. És egyszercsak felfigyel a Szent Jegyespárra, és megérzi...Vajon mit?

 Azt hiszem az első 'flow' élmény, vagy 'ahha' élmény leírása.Hiszen a latin nyelvű imában szó szerint ezt olvashatjuk: Most bocsátod el Uram szolgádat...Az öreg Simeon felismeri a pillanatot, a Gyermeket és ez a felismerés készteti erre a hálára. Vajon a mi életünkben is van ilyen pillanat?Amikor a történésekben, az eseményekben felismerjük az Úr akaratát, és ez hálára indít?

Legyen ez a mai ünnep kérdése.:)És akkor jöjjön az idézett latin nyelű ének:)

Nunc dimittis servum tuum, Domine, secundum verbum tuum in pace:

Quia viderunt oculi mei salutare tuum

Quod parasti ante faciem omnium populorum:

Lumen ad revelationem gentium, et gloriam plebis tuae Israel.

A másik dolog, amit elmesélnék, a csillagászathoz kötődik. Gyermekkoromban jártam csillagász-szakkörre. Nagyon szerettem:) Rengeteget tanultam ott. A változásról, és a Holdról is. 

A Hold olyan állandó, ami folyton változik- de csak mi látjuk/érzékeljük így. Valójában sosem változik. Amikor z életünket a Hold járásához igazítjuk, vajon mi az irány? A változás? Vagy az állandóság? Vagy éppenséggel a Hold állandóságában látható változás?

Van a látványnak egy üteme: Telihold-fogyóhold-újhold. 

Mivel én a reményt választottam, elmesélem, hogyan is gondolom...1 hete elveszett a cicánk. Valószínű, hogy valaki elvitte őt. Ez most szomorúsággal tölt el, hiszen ő is családtag nálunk. Főleg nagyobb Csajkámnak. Ugyanakkor remény él bennem (telihold), hogy él. Ugyanis nem találtunk tetemet, sem az orvosi rendelőbe nem jelentették, sem pedig a gyepmesteri telepen nem találtak ilyen cicát...Mivel eltelt már egy hét, azért egy kicsit megroggyant a reményem, hogy hazajön.

De mélyen legbelül, ott érzem (akárcsak az öreg Simeon), hogy visszajön hozzánk. Csak még türelmesnek kell lennünk. (újhold).

És ha mégsem, akkor új cica után kell néznünk...

Kicsikről- nagyban:)

Gyerekekről, kicsit másként

Most amolyan titkokat fogok elmondani, amiket mindennap látunk, mégsem figyelünk rájuk eléggé. Mivel a kommentem egy bizonyos célcsoportra irányult, ezért most csak és kizárólag a 6-9 éves korosztályról mesélek.

Mind-mind személyes tapasztalat. MűködikJ

Rögtön az elején ezt a rövidke időt is kétfelé bontom. Az egyik fele az az időszak, amikor az ovis gyermekből kisiskolás lesz.

Ez számára eléggé frusztráló, hiszen még kicsi-de iskolába a nagyok járnak. Na ez az a paradoxon, amit fel kell oldani. Ő még kicsi, de a nagyok között kisebb csupán. Most az a dolga (és egyben felelőssége is), hogy része legyen egy egésznek. Egy közösségnek. Ez azt jelenti, hogy több időt kell fordítani a szociális viselkedés és a közös élethez szükséges képességek kialakítására, mint amennyire eredetileg gondoltunk.

Tud csodálkozni, örülni a csodáknak-, amiket felfedezhet a természetben. Könnyen rá lehet vezetni a felelősségre, és a szociális érzékenységre: nagyon könnyen fogadják el a fogyatékkal élőket…

Számára nehéz még a közösség élménye-bár tudja, hogy sok mindent nem lehet egyedül végezni.  Remek lehetőség az illem megismerésére és kialakításra. Fontos tudatosítani, hogy fontos része –tagja a közösségnek. Nélküle nem egész… Szeretnek tanulni, élvezik a kihívásokat.

Ami őket jelentős mértékben megérintik:

-          a példaképek. Legelsősorban a szülők, nagyszülők, testvérek. Aztán a szűkebb lakóközösség…etc.

-          az irányába kifejezett tisztelet. Amikor elismerem a munkáját, eredményeit, fejlődését.

-          különleges kirándulások. Olyan helyekre, ahová mi magunk szívesen megyünk –legtöbbször gyerekek nélkül.

A második időszak, amikor már elvégezte az első évfolyamot és elindul a haladásJ Ők már megtapasztalták a közösséghez való tartozást, tudja, mit jelent mindennap időben kelni, munkába (neki: iskolába) menni, ismeri a sikert és a kudarcot is.

Fogékony mindenre, ami számára érthető és elérhető. Könnyen lehet befolyásolni.

Fizikailag könnyen sebezhető. Gyakran többet akar végezni, mint amennyit bír. Nagyon kell rá vigyázni, amit néha nem enged. Ő nagy szeretne lenni, és könnyen elveszítheti a kedvét, h megérzi, hogy nem bízol benne. Olyan feladatokat kell adni neki, ami számára kihívás, serkenti a fejlődését-és mégsem sérti az egyéniségét.

Ami nagyon fontos náluk, hogy szégyenlősek. Viszont, ha egyszer sikerül előcsalni a bátorságukat, akkor nehezen lehet leállítani őketJ A siker nagyon fontos számukra. Értékelni is kell ezeket a sikereket, mert így alakul ki bennük az egészséges önbecsülés és büszkeség.

Lelkileg érettebb, tudja, hogy a tetteinek következményei lehetnek-, vannak. Tudja, hogy felelősséggel tartozik ezekért.  Nagy az igazságérzete-és igénye.

Ha igazságtalanul vádoljuk meg valamivel, nehezen teszi túl magát ezen, és megrendül a bizalma bennünk.  

Igazságérzet—feleselés. A legalkalmasabb időszak, amikor a helyes értékrendet kialakíthatjuk, és megtaníthatjuk vitázni. Érvelni. Megokolni, megindokolni a döntéseket. Nagyszerű lehetőség a beszélgetésekre a jó és rossz dolgokról, döntésekről. Az erények kialakítására is jó alkalom.:)

Mi az, ami jelentős számára?

-          a sikerélmény. Szeret egyedül dolgozni - de nem segítség nélkül.

-          szeret szerepelni.

-          fontosak a családi szertartások. Ezek mindig mély nyomot hagynak benne. (pl születésnapra készület)

-          szolgálat. Amikor jót tehet.

-          Szeretnek gyűjteniJ Csupa olyan dolgot, amit később valamire felhasználhat.

ÉS a végére csak egy kérdés: ha az a munkánk, hogy másokat meghallgassunk és nekik időt adva segítsünk, akkor a saját gyermekünknek miért nem adjuk meg ugyanezt a lehetőséget? A saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy sokkal fontosabb néha egy-egy félóra komolykodás, mély beszélgetés, mint együtt töltött délutánok sora….:)

Érték-e -lés:)

Olvasgatom az értékeléseket, és kicsit hátraléptem...

Mennyi minden történt az elmúlt hetekben, hónapokban...Szinte felfoghatatlanul sok minden:)Ha listáznám, így nézne ki:
-elkészült a házam,
-lassan befejezem az átköltözést,
- lezárult az első tanév a kísérleti iskolámban (erről majd külön is)
-tanulni kezdtem újra
- és még élek:)

Egyszóval: rengeteg csoda történt velem, körülöttem. Csak ennyire alaposan nem foglaltam még össze. Ezért külön hálás vagyok Nektek!

A félév zárásaként pedig dolgoztam is egy kicsit:) Egy szociális intézmény dolgozóit helyettesítem 1-1 hétre, amikor szabadságra mennek. Mert másként csak papíron mennek pihenni...Én pedig most ráérek.Fantasztikus idős embereket ismertem meg. Olyan hihetetlenül sok energiát kaptam tőlük, hogy magam is meglepődtem. Olyan sok félelem oldódott fel bennük, miközben beszélgettünk, nevetgéltünk..időnként komolykodtunk is. És a hab a tortán (mert annyira, de annyira jó érzés volt, annyira szívet melengető..)az utolsó napom reggele. 

Egy házaspár, ahol az asszony születése óta beteg, mozgássérült. És közben az idők más betegségeket is hoztak magukkal. Sokszor beszélgettünk keresztekről, vágyakról, és arról, hogyan lehet....Néha könnyes szemmel váltunk el, néha hangosan kacagva...

És péntek reggel hajat mostunk, frizurát készítettünk. Mert délután látogatóba mentek. Egyszerű frizurát fésültem neki..majd egyszer csak halkan megkérdezte: 

-Kérhetek még valamit?-

Persze!

- Kifestenél egy kicsit?

Pasztell sminket kapott. Aztán felöltöztettem. ÉS akkor megtörtént a csoda: ez a beteg asszony, megnézte magát a tükörben, és ragyogni kezdett:)Gyönyörű szép volt. Nem a beteg fáradt teste ragyogott, hanem mindaz, ami belül van...

Az efféle események olyan energiákat adnak, mint egy atomrektor:)Aznap, péntek 13-án, életem egy fantasztikus napját éltem meg.

És az elmúlt hónapokban még számtalan ilyen esemény történt velem. Gyerekekkel, szülőkkel...

Ha egyetlen szóval kellene összegezni az elmúlt fél esztendőt, talán a legjobb szó a :csoda volna. Olyan történések, események, amiktől tovább mégy, tovább harcolsz és nem adod fel.Olyan odafordulások, ráfigyelések, amik azt mutatják: érdemes folytatni. Mindegy mi jön eztán, van erőm, van hitem, és vannak, akik bíznak bennem, és számítanak rám.

Curriculum vitae avagy az élet egy extrém sport

Akkor egy kicsit magamról.

Úgy születtem, hogy nem vártak. Anyám nem is vigyázott rám, míg hordott. Aztán később sem.
Ez már önmagában extrém, hiszen túléltem. Állítólag nem volt bizonyos, hogy túlélem.
Beteg szívvel érkeztem, ez a következő extrém sport: nem szabad mozogni, sportolni--hogyan magyarázod el ezt egy örökmozgónak?

Aztán mégis felcseperedtem. Igyekeztem megfelelni az elvárásoknak. Leginkább sikerrel. Aztán kényszerpályára állítottak, és nem engedtek tanulni. Alig voltam 18, amikor Apu nagyon hirtelen örökre elment...Annyi mindent kellett volna megtanulnom Tőle.Helyette másoktól tanultam meg túlélni. Halála után csak adósság maradt, ami elől mindenki-akik elvileg felhasználták volna-, szépen elfutott. 3,5 évig hajóztam az óceánokon, hogy törlesszek.
HA a világ másik felére kell menni, hogy extrém dolgokat átéljünk-akkor ez pipa:) Aztán egy darabig Németországban laktam, dolgoztam.
Majd Nagyanyám szüksége miatt visszaköltöztem. A dolgos, szürkének nem mondható hétköznapokba. Nagyanyám gondozása elől is elfutottak, akiknek ezt vállalni kellett volna. Mindig facsarodik a szívem, amikor az otthonokban elhagyott öregekkel beszélgetek...Addig jók és szükségesek, amíg pénzük van, és adják is. Amikor már ők kérnek odafigyelést, egy kis törődést, akkor szabadulunk tőlük.
Én nem szabadultam. Átrendeztem az életemet. Ez is extrém sport:)Hiszen egy másik ember bioritmusához igazodni, tanulni, dolgozni..nem könnyű. És mégis azt gondolom, hogy azok az alapok, amiket akkor kialakítottam, máig jól működnek.
És hogy az élet melyik része az, amikor dönteni kell a hogyanról? Minden nap. Mert minden nap van lehetőségünk másik irányba indulni. Belevágni egy egyszerűbb, sokkal látványtalanabb életbe.

Én nem hiszem, hogy a média által mutatott képek mintaként állhatnak előttünk. Sokkal inkább arra helyezem a figyelmemet, hogy én magam, az én közösségeimben mit adok tovább?Mennyi elfogadás, alázat, és segítőkészség van bennem? Fontos, hogy a környezetem értékelje-legalább visszajelzésként-, de ha békével hajtom este nyugovóra a fejem, akkor nagy hibát nem véthettem.

Minden nap egy kis lépéssel kezdődik. Minden nap egy utolsó lépéssel zárul. A kettő között mi magunk irányítunk, mi szabjuk meg az irányt, a tempót és haladás mértékét.
Viszont minden alkalommal, amikor elértük a kis célunkat, meg kell állni, meg kell ünnepelni, és meg kell köszönni, hogy sikerült. Enélkül ugyanis semmi nem működik.

'Nem ilyen virágot szántam születésnapodra...'

Nehéz írás következik. Afféle számvetés...
2 nehéz hét van mögöttem.És még mindig nehéz írni, vagy csak gondolni is rá...Ezeknek az eseményeknek hatása mentén írok most majd magamról.Csapongósan:)
Február 6-án hajnalban csörög a telefonom, és azonnal mennem kellett..Az én Anyókám-fogadott Nagyanyám-,rosszul lett éjjel.Mire odaértem (ez kb 3-4 perc), már mentők álltak a kapuban.nagy sürgés, mozgolódás..És csend.Az Úr Hazarendelte Őt. Hirtelen, gyorsan, szenvedés nélkül.
Nagyon szíven ütött.Ott maradtam a Férjével, és sírtunk.Együtt. Mert ilyenkor nincsenek jó szavak...ÉS mit is tudnék mondani vigasztalásul, hiszen 60 évnyi házasság volt mögöttük, de 75 esztendeje ismerték egymást, és voltak barátok is.
Egészen reggelig voltam vele.
Aztán a Családdal elvégezték, amit ilyenkor kell..Én pedig mindennap mentem hozzá, hogy segítsek Neki, hogy hallgassam...Aztán 15-én elkísértük Anyókámat végső nyughelyére.Korán érkeztem a temetőbe. szinte együtt Vele..Én imádkoztam mellette, míg megérkezett a Család. Szívfacsaró volt látni a fájdalmat, a tehetetlenséget..
Pontosan 1 hónappal a születésnapja előtt ment el. A koszorúk, ott sorakoztak a koporsója mellett, megnézegették, és egyszercsak az ittmaradott Férj felzokogott: Nem ilyen virágot szántam neked születésnapodra...

Nehéz két hét volt. Talán kicsit könnyebbé válnak a szürkülő hétköznapok, ha végiggondolom,mi mindent tanított meg nekem ez a két hét. 
 Azt is el  kell mondanom, igen szívhez szóló az a ragaszkodás, amivel hívtak engem.Nem, nem a családot, engem.Mert ha valaki, hát én tudok segíteni...ÉS végtelenül sajnálom, hogy nem tudtam.(És bár soványka vigasz: orvos sem tudott volna segíteni...)Vajon lehet-e meghálálni ezt a bizalmat? Egyáltalán megérdemlem?..

Először is a hűséget.Azt, hogy mindig van kit hívni, van, aki segít( bár ez esetben nem volt segítség..).Aki nem engedi, hogy felkészületlenül menjek el.
Aztán az önfeláldozást. Méghozzá azt, amit örömmel tesz az ember. karácsony napján csak azért keltem korábban, mint szoktam, hogy időben tudjak menni Anyókámért, hogy felöltöztessem, és tudjunk menni misére. Mert fontos.
Megtanultam, hogy soha nem szabad cél nélkül élni.Nem szabad nem tervezni. Előtte délben még azt beszéltük, miféle palántákat nevelgetünk, és ültetünk majd a kertbe.
Megtanultam- és ebben a helyzetben éppen a témánkba vág-, hogy lehetek lobban láng, de azért nem égethetek meg senkit. Hogy néha nem figyelek eléggé magamra, a szavaimra, és megbántok valakit.Aztán túl is lépek rajta, de ő nem..(Anyókámat hurrogta le egy ismerőse, hogy minek kell megint sütni, azt nem is úgy kell..etc)
Megtanultam, hogy a szeretetből végzett szolgálat-ajándék. Én leszek több és teljesebb általa.

ÉS a legfontosabb tanítása: úgy kell élni minden percben(sőt minden percet), hogy keressenek engem, hogy akarjanak velem lenni, és ne teher legyek, hanem áldás a körülöttem élőknek.


ÉS hogy honnan jönnek ezek az érzések? A Csendből, a Reményből, és a Hitünkből.Abból a nagyon mélyen bennünk élő tudásból (amit  világ hitnek nevez),  hogy értelme van az életünknek,még akkor is ha a pillanatnyi reakciók nem olyanok, mint amit várunk. Hogy sosem szabad belefáradni abba, hogy önmagunkat ajándékozzuk oda. ÉS hogy fel kell töltődni. Anyókámnak is, nekem is fontos a Templom csendje...ott töltődtünk fel.

Ha adhatsz: úgy adj, 

hogy meg ne alázd a Más

szegényebbségét.

Ön-magam

Rég írtam..viszont Csilla bejegyzése a self-help függőségről annyira sok gondolatot váltott ki bennem, hogy ezt most hosszan írom le:)
Első körben azon merengtem, miért válik valaki függővé? Mi kényszeríti, hogy valaminek a rabjává váljon? 
 Ilyenkor nekem egy kérdés jut eszembe: mi az az ideál, amit el akar(ok) érni? Ki az ideális ember számomra? Gyermekként volt-e példaképem? Az a példakép elérhető volt, vagy túlidealizált?
Mert innen ered a probléma...
Számomra nagyszerű olvasmány és még nagyszerűbb önnevelő könyv Nagy Szent Teréz Belső várkastély című írása. Eredetileg a hit fejlődését írja le, látomásaiból és saját tapasztalásaiból merítve, de teljesen hétköznapi nyelven.
HA túllépek a vallási tényezőn, akkor láthatom, hogy sokkal mélyebben gyökerező gondolatok vannak benne. Misztikus írás, vagyis nem a racionalitást követi (csakhogy kapcsolódjak kicsit az újabb poszthoz is). 
8 lakás, 8 különféle élethelyzet, 8 különböző fejlődési lépcső. , és végtelen számú lehetőség.A 
hangoskönyvbe itt tudtok belehallgatni:)



A függőség egyébként napjainkban már nem is tűnik fel. Annyira rabjaivá válunk embereknek, a gépeknek, az élvezeteknek, hogy észre sem vesszük, hogy nem tudunk már élni sem nélküle. éppen ilyen méreg az önmagát tökéletesíteni akaró ember elméje is. Ugyanis egy pontig lehet fejlődni, és aztán tovább kell adni a bennem lévő tudást. A zen mesterek ezt hívják csordulásnak.Amikor annyira megtelik az ember elméje, hogy kicsordul...Akkor kell elkezdeni továbbadni, hogy legyen még hely.Egy tele pohárban már nem lehet vizet tölteni:)
Hatalmas önfegyelem, és türelem kell ehhez.Önfegyelem, hogy nem elemezzem minden mozzanatomat, minden gondolatomat, hanem éljek. Szabadon, fesztelenül, spontán. ÉS türelem is kell, mert anélkül visszaesők leszünk...Tűzzünk magunk elé egy célt, törekedjünk a lehető legjobban teljesíteni, amit magunk elé tűzünk, és akkor elégedettséggel fogjuk tapasztalni, hogy nincs is szükségünk folyton-folyvást kontrollra:) Én Veletek tanultam ezt meg:)

Elfelejtem magam,
láss olyannak, amilyennek szeretnél,
amilyennek a felfedező izgalom
sejtjeidbe égeti megtört alakomat.
Nem leszek más, csak az,
akinek megláttak szemeid,
s akinek a várakozás napjaiban
magadnak szeretnél.
Minden leszek, ha akarod,
csak nyugtasd rajtam szemed,
s érints meg minden pillanatban,
hogy megéljem a holnapot. 

Elmaradás

Múlt héten elkezdődött az iskola. Nekem pedig a tanulás-munka-szórakozás-kutatás. A pénteki évnyitó után csupa szorongó gyerkőcöt láttam, akik várakoznak és reménnyel a szívükben érkeztek.Viszont sosem jártak még iskolába...Nem volt lehetőségük próbanapra menni, nyitott órát nézni...Én nem ismertem őket, ők tartózkodóan viselkedtek..
Így nem lesz jó. Ezért a múlt hétvégére csapatépítő tréninget szerveztem hamarjában. De nem csupán a gyerekeknek, hanem a szülőknek is. Két délelőtt ismerkedjünk.Próbáljuk ki magunkat...

Nagyon élveztük.
Aztán hétfőn tanítás után elmentem az oviba, és megkértem az óvónéniket, írjanak nekem néhány sort a gyerekekről. Hiszen ők ismerik őket.Kinek milyen sebei vannak? Mitől fél? Miben erős? Hol vannak a gyengéi...Meglepődtek.Még sosem kértek tőlük ilyet.

Pedig ez volna az első dolog, amit az oviból magukkal kellene vinniük a gyerekeknek. Néhány sor az Óvónénitől a tanítónéninek.
MA megkaptam tőlük ezt az írást. Most majd tanulmányozom, és igyekszem nem megbántani, hanem erősíteni a lelküket.
Én bizakodó vagyok, bár még sok-sok lépés áll előttünk. De együtt kell mennünk.

Az én általános iskolámban minden évben volt egy mottó, ami minden ünnepen, minden versenyen megjelent, aminek szellemében telt az év. Rengeteget gondolkodtam, mi lehetne az a mondat, ami az első közös évünkre rímelhetne. Mi lehet az a mondat, amit megért egy ilyen kisgyermek is? Amit ő is meg tud élni? Már éppen feladni készültem az ötletkeresést, amikor csörgött a telefonom. Francia hang jelentkezik, és néhány pillanat türelmet kért. A Keresztfiam keresett, Chartreau-ból. Róla csak azt kell tudni, hogy trappista szerzetessé lett néhány éve. Engedélyt kapott, hogy a szüleit meglátogassa, és úgy gondolta, találkozzunk. Itthon aztán igen mély beszélgetés alakult köztünk az elhivatottságról, hűségről, elköteleződésről. És elmondott egy mondatot a Szentírásból: " Én veletek vagyok minden nap, a világ végéig..." ott, abban a pillanatban megéreztem, hogy ez az a mondat, amit kerestem. Benne van minden, mire szükségünk lesz az év folyamán. Veletek lenni...minden nap....
Azt gondolom, Balázs is kellett ahhoz, hogy ne feledkezzek el arról, miért is vállaltam a tanítást, miért mondtam le sok  könnyebb útról...
..hogy velük lehessek...minden nap...