2 nehéz hét van mögöttem.És még mindig nehéz írni, vagy csak gondolni is rá...Ezeknek az eseményeknek hatása mentén írok most majd magamról.Csapongósan:)
Február 6-án hajnalban csörög a telefonom, és azonnal mennem kellett..Az én Anyókám-fogadott Nagyanyám-,rosszul lett éjjel.Mire odaértem (ez kb 3-4 perc), már mentők álltak a kapuban.nagy sürgés, mozgolódás..És csend.Az Úr Hazarendelte Őt. Hirtelen, gyorsan, szenvedés nélkül.
Nagyon szíven ütött.Ott maradtam a Férjével, és sírtunk.Együtt. Mert ilyenkor nincsenek jó szavak...ÉS mit is tudnék mondani vigasztalásul, hiszen 60 évnyi házasság volt mögöttük, de 75 esztendeje ismerték egymást, és voltak barátok is.
Egészen reggelig voltam vele.
Aztán a Családdal elvégezték, amit ilyenkor kell..Én pedig mindennap mentem hozzá, hogy segítsek Neki, hogy hallgassam...Aztán 15-én elkísértük Anyókámat végső nyughelyére.Korán érkeztem a temetőbe. szinte együtt Vele..Én imádkoztam mellette, míg megérkezett a Család. Szívfacsaró volt látni a fájdalmat, a tehetetlenséget..
Pontosan 1 hónappal a születésnapja előtt ment el. A koszorúk, ott sorakoztak a koporsója mellett, megnézegették, és egyszercsak az ittmaradott Férj felzokogott: Nem ilyen virágot szántam neked születésnapodra...
Nehéz két hét volt. Talán kicsit könnyebbé válnak a szürkülő hétköznapok, ha végiggondolom,mi mindent tanított meg nekem ez a két hét.
Azt is el kell mondanom, igen szívhez szóló az a ragaszkodás, amivel hívtak engem.Nem, nem a családot, engem.Mert ha valaki, hát én tudok segíteni...ÉS végtelenül sajnálom, hogy nem tudtam.(És bár soványka vigasz: orvos sem tudott volna segíteni...)Vajon lehet-e meghálálni ezt a bizalmat? Egyáltalán megérdemlem?..
Először is a hűséget.Azt, hogy mindig van kit hívni, van, aki segít( bár ez esetben nem volt segítség..).Aki nem engedi, hogy felkészületlenül menjek el.
Aztán az önfeláldozást. Méghozzá azt, amit örömmel tesz az ember. karácsony napján csak azért keltem korábban, mint szoktam, hogy időben tudjak menni Anyókámért, hogy felöltöztessem, és tudjunk menni misére. Mert fontos.
Megtanultam, hogy soha nem szabad cél nélkül élni.Nem szabad nem tervezni. Előtte délben még azt beszéltük, miféle palántákat nevelgetünk, és ültetünk majd a kertbe.
Megtanultam- és ebben a helyzetben éppen a témánkba vág-, hogy lehetek lobban láng, de azért nem égethetek meg senkit. Hogy néha nem figyelek eléggé magamra, a szavaimra, és megbántok valakit.Aztán túl is lépek rajta, de ő nem..(Anyókámat hurrogta le egy ismerőse, hogy minek kell megint sütni, azt nem is úgy kell..etc)
Megtanultam, hogy a szeretetből végzett szolgálat-ajándék. Én leszek több és teljesebb általa.
ÉS a legfontosabb tanítása: úgy kell élni minden percben(sőt minden percet), hogy keressenek engem, hogy akarjanak velem lenni, és ne teher legyek, hanem áldás a körülöttem élőknek.
ÉS hogy honnan jönnek ezek az érzések? A Csendből, a Reményből, és a Hitünkből.Abból a nagyon mélyen bennünk élő tudásból (amit világ hitnek nevez), hogy értelme van az életünknek,még akkor is ha a pillanatnyi reakciók nem olyanok, mint amit várunk. Hogy sosem szabad belefáradni abba, hogy önmagunkat ajándékozzuk oda. ÉS hogy fel kell töltődni. Anyókámnak is, nekem is fontos a Templom csendje...ott töltődtünk fel.
Ha adhatsz: úgy adj,
hogy meg ne alázd a Más
szegényebbségét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése