A szenvedélyekről...másként

Arról még nem is írtam, mi a szenvedélyem..mi lelkesít.Rendhagyó lesz.Filmmel.(ami nem rövid, nem könnyű, de ...:)

Minden okkal történik az életemben.Minden akkor történik meg velem,mikor nyitottá válok arra,hogy megértsem az üzenetét a történteknek. Abban a történetben- szituációban addig ragadok benne,míg ki nem hámozom belőle azt,amit Isten meg akar értetni velem. Elbuktam? Igen,sokszor. Hibáztam,igen rengetegszer. Olyan ösvényeket választottam,melyek nem vezettek megoldáshoz.Újra és újra meghívást kaptam a Viskóba. Újra és újra végig jártam a megbocsátás és elengedés útját.Mert ez olyan út,amit nem egyszer teszünk meg az életben,hanem minden nap. A dühöm,haragom,indulatom,bűntudatom felismerése,megélése,elfogadása és elengedése hozzátartozik a napjaimhoz. Keskeny út. Nehéz és fájdalmas. Sokan kinevetnek,megbélyegeznek,álszentnek tartanak mikor nem sikerül elsőre. Ezt is megtanultam,hogy ne azokra figyeljek,akik csak azt várják,hol követem el a hibát. Az utam nem nekik szól,csak is magamnak.

Nem baj ,ha nem értenek meg mások,ha bolondnak tartanak,ha elfordulnak tőlem,ha bíráimmá válnak. Ez az út egyemberes.

Megtanultam a szívemre hallgatni. Mert mindannyiunknak a saját Viskója a szívében van.

Ma már ha hazamegyek,a Viskómba megyek. Pihenni megyek.Elmerülni ítélet nélkül abban a Szeretetben,ami a Te szívedben épp úgy ott van,mint az enyémben.

Szeress hazamenni a Szívedbe.

Ezt kívánom Neked ma,hogy éld át naponta azt a csodát,azt a találkozást ,ami a szívedben,Viskódban vár Rád .

Nem baj ,ha nem értenek meg mások,ha bolondnak tartanak,ha elfordulnak tőlem,ha bíráimmá válnak. Ez az út egyemberes.

Megtanultam a szívemre hallgatni. Mert mindannyiunknak a saját Viskója a szívében van.

Ma már ha hazamegyek,a Viskómba megyek. Pihenni megyek.Elmerülni ítélet nélkül abban a Szeretetben,ami a Te szívedben épp úgy ott van,mint az enyémben.

Szeress hazamenni a Szívedbe.

Ezt kívánom Neked ma,hogy éld át naponta azt a csodát,azt a találkozást ,ami a szívedben,Viskódban vár Rád .

Ajánlom..

Csilla, segíthetünk?

Olvasom a posztot..és elszorult a szívem.A költözés miatt nincs netem, hát elszaladtam a könyvtárba, hogy írjak Nektek.

Én is egyike vagyok azoknak, akik az első 30 napos kihívással kezdtem. A második kihívást nem tudtam követni, más dolgaim miatt. ÉS most le kellene zárni?

Egy csoportot, ami arról szól, hogyan tervezzünk, hogyan haladjuk.Én azt gondolom, nem jó ötlet feladni, lezárni, vagy jégre tenni.Bár én magam sem voltam annyira aktív, mint néhány hónapja, de amint az időm engedte, jöttem, írtam..olvastam. 

Sokszor meséltem már az életemről, a munkámról.Arról, hogy néha más már feladta..de én küzdöttem tovább. Ezért számomra nem értelmezhető, ha egy nehezebb idő miatt feladok valamit. Ilyenkor leülök, és fontossági rendet teszek. Az első hely mindennapos, a második minden másnap, és a harmadik minden harmadnap számít a figyelmemre. Talán így is lehet.

Másfelől ez a csoport nem arra alakult, hogy egy nagy észpörgető, hatalmas direkt aktivitással működő közösség legyen. Sokan vagyunk, akik olvasgatunk, épülünk az Írásokból. De vagyunk, akik hozzászólunk, mesélünk, kérdezünk. És vagyunk még, akik csendes olvasóság...(micsoda szó:)

És nem én lennék, ha nem hoznék egy történetet. Merengésre. Megértésre.Soha fel nem adásra.Mert egy közösség támogatja egymást. HA kell, hát virtuálisan..

SOHA NEM ÁRULTAM EL a gyerekeimnek, mivel is foglalkozom… Soha nem akartam, hogy szégyenkezzenek miattam. Mikor a legkisebb lányom megkérdezte, mit csinálok, azt válaszoltam neki habozva, hogy én egy munkás vagyok. Mielőtt hazamennék, minden nap lemosakszom a nyilvános WC-kben, így fogalmuk sem volt, mi az én munkám.

A lányaimat iskolába akartam küldeni, hogy tanulhassanak. Azt szeretném, ha méltósággal állhatnának meg az emberek előtt. Soha nem kívánnám nekik, hogy bárki lenézze őket, ahogy engem. Az emberek mindig megaláztak engem. Minden egyes megkeresett fillért a lányok oktatására költöttem. Soha nem vettem új pólót, ehelyett könyveket vásároltam nekik. A legtöbb, amit szeretnék, hogy tiszteljék őket, és én ezért dolgozom. Én TAKARÍTÓ voltam.

A kislányom főiskolai jelentkezésének határideje előtt egy nappal még nem sikerült összeszednem a felvételi díjat. Aznap nem tudtam dolgozni… Csak ültem és ültem a szemét mellett, és erősen próbáltam visszatartani a könnyeimet. A munkatársaim láttak engem, de egyikük se jött oda hozzám egy szóra. Kudarcot vallottam, és összetört a szívem. Fogalmam sem volt, hogy nézek szembe a lányommal otthon, mikor majd a felvételi költségéről kérdez, miután hazaértem. Én szegénynek születtem, és úgy hittem, hogy semmi jó nem történhet a szegényekkel. De a munkaidő letelte után az összes takarító odajött hozzám, leültek mellém, és azt kérdezték, hogy testvéreimként tekintek-e rájuk. Mielőtt válaszolhattam volna, átadták nekem az aznapi bérüket. Mikor megpróbáltam visszautasítani őket, szembeszálltak velem: „Ha szükséges, mi ma éhezni fogunk, de a lányunknak főiskolára kell mennie.” Képtelen voltam válaszolni… Aznap le se zuhanyoztam, és úgy mentem haza, mint egy takarító.

A lányom hamarosan befejezi az egyetemet. A lányaim közül hárman soha többé nem engedtek vissza dolgozni. :) Az egyiküknek részmunkaidős állása van, hárman pedig oktatnak. De gyakran elvisz ez a kislányom a munkahelyemre, és ott megeteti a kollégáimat velem együtt. Ők ilyenkor nevetnek, és megkérdik, mégis miért hoz nekik ételt ilyen gyakran. A lányom elmagyarázta: „Ti mindannyian éheztetek miattam azon a napon, hogy az lehessek ma, aki, szóval imádkozzatok értem, hogy én minden egyes nap megetethesselek titeket!”

Ma már nem érzem szegénynek magam. Akinek ilyen gyerekei vannak, az hogy lehetne nincstelen? 

Másként élni...

Olvasom a bejegyzéseket, a kommenteket..és örülök.Veletek örülök a sikereknek, a változásoknak.
És a furcsaságokról kellene írnom...Hááát..ez most nagyon rövid lesz.:)

Sosem voltam átlagos, mindig volt valami bennem, amitől más voltam, mint a többiek. Aztán egyszer találtam egy verset, és életem mottójává vált. Azóta értem igazán, hogy önmagam lenni azt jelenti, másként élek, másként gondolkozok.Másként döntök.

Íme, a mottóm:

Nem érdekelt soha semmi, ami csorba,

Nem fogok eztán sem beállni a sorba,

Sem betagozódni, sem beilleszkedni:

Más vagyok mindvégig, hát ennyi.

Koch Valéria

2017, az egyik legjobb év:)

Egy kicsit mozgalmassá vált az életem, ezért nem volt időm minden posztra reagálni. Vagy legalábbis nem olyan mértékben, ahogyan szerettem volna. Ma pótolom ezt a hiányt. Hosszú írás lesz.
Az elmúlt héten ballagás, majd érettségik. Ilyenkor nem csak a diákok vizsgáznak, hanem a tanárok és pedagógusok is.Hiszen a diák tudása fokmérője a tanár közvetítői munkájának. Mennyit és hogyan adtam át a tudásomból? Magamból? Mit adtam át? Értéket? Száraz tényeket? Olyan dolgokat, amik hasznosak és fontosak lesznek? Vagy csupa felesleges és feledhető adatot? Én csak óraadó voltam/vagyok a gimnáziumban..ott is egy kísérleti osztályban. Az első évfolyam most mérteik meg. Búcsú szavukban az egyik gondolatomat idézték, azt, amit akkor mondtam, mikor a háborúkról, a felesleges és értelmetlen vérontásról merengtünk.
'Sokan kérdezik mostanában, hogy mik szeretnénk lenni.Én csak a magam nevében mondhatom-de gondolom a többiek is így gondolják: munkanélküli akarok lenni. ÉS most látom a döbbenetet az arcokon. De gondoljanak csak bele: ha háború van, akkor van dolgunk.HA béke van, akkor munka nélkül maradunk...és én ennek örülnék szívből. A békének.'

                                                    

Aztán szó esett a halogatásról is.Erről írnék most. Mondhatnátok, hogy én is halogattam az írást. Nem halogattam. Költöztem, és nem volt igazán időm írni. Nem hiszek a véletlenekben, és mindig megragadom a lehetőségeket, amikor szembejönnek velem. nagyon sokáig egy lakótelepen éltem, amit szerettem, hiszen kényelmes, jó elosztású lakások voltak, és szép zöld a környék.A közelben minden fontos dolog megtalálható. Aztán a hét elején felhívták figyelmem egy kicsinyke kertes házra.Éppen akkora, amit mindig is szerettem volna...megvettem. Költöztem. Most majd következik némi renoválás, felújítás.És öröm.Mindenek előtt öröm.
No, és akkor a halogatásról.Olvastam a megjegyzéseket, gondolatokat, és azt látom, hogy valami dolog elodázása nem döntés. Sokkal inkább a félelem, a kudarc elkerülése. Vagy éppenséggel a rutinból való menekülés.
Ezt nem igazán értem, de mindjárt érthető leszek.:)
Néhai vőlegényem családja még régi nemesi család sarja volt. A nagymamája, dédmamája (őket ismertem, sajnos a férfiakat már nem) hercegi sarjak voltak. Ők mesélték el, hogy nekik nem szakmát kellett tanulni, hanem női dolgokat.Ugyanis egy nagyobb háztartás vezetése elég nagy felkészülést igényelt. Gondoljatok csak bele: logisztika, kereskedelem, marketing,ökológia, gazdálkodás, növény-és állattenyésztés. Manapság egy nő csak egy területre képződik, és amikor családot alapít, minden más is követi..csakhogy nincs felkészülve.Nincs gyakorlata.Pedig mennyivel hasznosabb volna, ha megtanítható lenne mindaz, amit ma már nem kell tanítani.
Olvastam, hogy többeknek nehéz pl a vasaláshoz kezdeni. Pedig csak gondoljatok bele: miközben elsimítom a redőket az anyagon, a gondolatom is elsimul. A ruha,ami a kezem alatt szépül, engem fog tükrözni.Milyen vagyok belül? Ráncos? Gyűrött? Vagy kisimult? Feszes?
Amikor azt mondom, közbejött valami, kit akarok meggyőzni? Önmagamat? Miért? Vajon elvégzi más helyettem a munkát? Vagy számot kell adnom? Nem hinném. Viszont a dolgok elodázásával saját magamat frusztrálom.Hiszen csak halmozódik az elvégzendő dolog..én pedig egyre messzebb maradok magam mögött...
Akarom ezt?Ezt akarom?
Előbb csináld azt, ami szükséges, utána azt, ami lehetséges, és máris azt fogod csinálni, ami lehetetlen! Assisi Szent Ferenc

A gátakról

ÉS most megint csak röviden, hiszen holnap ballagás.....
Mi az, ami zavaró, amikor a céljaimra fókuszálok?Én magam.:)
ÉS én azt gondolom, hogy mindenki életében önön maga a legnagyobb gát.Hiszen vannak a legfontosabb és a fontos dolgaink.ÉS mások fontos dolgai. Amiket időnként áttestálnak ránk, és ha engedjük, akkor a mieink vesznek oda....
Amikor elhatározom magam, döntök valami mellett, akkor biza én igen rigorózusan szőrösszívű vagyok.Igen-igen; nem-nem.Nincs más út-legalábbis számomra.
És most jön egyetlen kivétel: ha bármelyik Csajkámnak van szüksége rám.Akkor minden marad, és én ott vagyok velük.
Azt is tudom, hogy igen nehéz egy hosszútávú döntést meghozni, mérlegelni azokat a tényezőket, amiket nem ismerhetünk...De csak egyetlen életünk van, amit nekünk magunknak kell élni. Nem másokét, nem mások helyett kell élni. Csupán jól át/megélni a sajátunkat.