Csilla, segíthetünk?

Olvasom a posztot..és elszorult a szívem.A költözés miatt nincs netem, hát elszaladtam a könyvtárba, hogy írjak Nektek.

Én is egyike vagyok azoknak, akik az első 30 napos kihívással kezdtem. A második kihívást nem tudtam követni, más dolgaim miatt. ÉS most le kellene zárni?

Egy csoportot, ami arról szól, hogyan tervezzünk, hogyan haladjuk.Én azt gondolom, nem jó ötlet feladni, lezárni, vagy jégre tenni.Bár én magam sem voltam annyira aktív, mint néhány hónapja, de amint az időm engedte, jöttem, írtam..olvastam. 

Sokszor meséltem már az életemről, a munkámról.Arról, hogy néha más már feladta..de én küzdöttem tovább. Ezért számomra nem értelmezhető, ha egy nehezebb idő miatt feladok valamit. Ilyenkor leülök, és fontossági rendet teszek. Az első hely mindennapos, a második minden másnap, és a harmadik minden harmadnap számít a figyelmemre. Talán így is lehet.

Másfelől ez a csoport nem arra alakult, hogy egy nagy észpörgető, hatalmas direkt aktivitással működő közösség legyen. Sokan vagyunk, akik olvasgatunk, épülünk az Írásokból. De vagyunk, akik hozzászólunk, mesélünk, kérdezünk. És vagyunk még, akik csendes olvasóság...(micsoda szó:)

És nem én lennék, ha nem hoznék egy történetet. Merengésre. Megértésre.Soha fel nem adásra.Mert egy közösség támogatja egymást. HA kell, hát virtuálisan..

SOHA NEM ÁRULTAM EL a gyerekeimnek, mivel is foglalkozom… Soha nem akartam, hogy szégyenkezzenek miattam. Mikor a legkisebb lányom megkérdezte, mit csinálok, azt válaszoltam neki habozva, hogy én egy munkás vagyok. Mielőtt hazamennék, minden nap lemosakszom a nyilvános WC-kben, így fogalmuk sem volt, mi az én munkám.

A lányaimat iskolába akartam küldeni, hogy tanulhassanak. Azt szeretném, ha méltósággal állhatnának meg az emberek előtt. Soha nem kívánnám nekik, hogy bárki lenézze őket, ahogy engem. Az emberek mindig megaláztak engem. Minden egyes megkeresett fillért a lányok oktatására költöttem. Soha nem vettem új pólót, ehelyett könyveket vásároltam nekik. A legtöbb, amit szeretnék, hogy tiszteljék őket, és én ezért dolgozom. Én TAKARÍTÓ voltam.

A kislányom főiskolai jelentkezésének határideje előtt egy nappal még nem sikerült összeszednem a felvételi díjat. Aznap nem tudtam dolgozni… Csak ültem és ültem a szemét mellett, és erősen próbáltam visszatartani a könnyeimet. A munkatársaim láttak engem, de egyikük se jött oda hozzám egy szóra. Kudarcot vallottam, és összetört a szívem. Fogalmam sem volt, hogy nézek szembe a lányommal otthon, mikor majd a felvételi költségéről kérdez, miután hazaértem. Én szegénynek születtem, és úgy hittem, hogy semmi jó nem történhet a szegényekkel. De a munkaidő letelte után az összes takarító odajött hozzám, leültek mellém, és azt kérdezték, hogy testvéreimként tekintek-e rájuk. Mielőtt válaszolhattam volna, átadták nekem az aznapi bérüket. Mikor megpróbáltam visszautasítani őket, szembeszálltak velem: „Ha szükséges, mi ma éhezni fogunk, de a lányunknak főiskolára kell mennie.” Képtelen voltam válaszolni… Aznap le se zuhanyoztam, és úgy mentem haza, mint egy takarító.

A lányom hamarosan befejezi az egyetemet. A lányaim közül hárman soha többé nem engedtek vissza dolgozni. :) Az egyiküknek részmunkaidős állása van, hárman pedig oktatnak. De gyakran elvisz ez a kislányom a munkahelyemre, és ott megeteti a kollégáimat velem együtt. Ők ilyenkor nevetnek, és megkérdik, mégis miért hoz nekik ételt ilyen gyakran. A lányom elmagyarázta: „Ti mindannyian éheztetek miattam azon a napon, hogy az lehessek ma, aki, szóval imádkozzatok értem, hogy én minden egyes nap megetethesselek titeket!”

Ma már nem érzem szegénynek magam. Akinek ilyen gyerekei vannak, az hogy lehetne nincstelen?