Tervek, gondolatok..és néhány nap:)

Van a kávé... A fekete. Olyan, mint az élet. Sötét és keserű. És van a kávéház. Ahol nem a kávé a legfontosabb, hanem a találkozás. A beszélgetés. Két ember beszél, beszél, beszél, és egy napon a kávé más értelmet nyer. Átalakul érzelmekké. Többé már nem egyszerű kávé, hanem barátság, szeretet, vagy éppen szerelem. Az iránt, akivel a kávézás élményét az ember megosztja. Attól kezdve minden csésze kávé ezt jelenti. A másikat. Még akkor is, ha nincs jelen. Emléke, emlékeztetője lesz. És ekkor már nem sötét, és nem keserű.

Csitáry-Hock Tamás

Azok az emberek bántanak folyamatosan másokat, akik boldogtalanok. A legreménytelenebb boldogtalanok... akik már beletörődtek helyzetükbe.
Jusson eszedbe, amikor újra és újra próbálnak sebet ejteni rajtad:
akivel szemben állsz, a hangos és indulatos szavak mögött, egy elveszett ember. Aki belül küszködik. Hazamegy, és azt érzi, utál mindenkit, és ez az érzés szüntelenül feszegeti mellkasát, ki akar
robbanni!
Akik gyűlölik az embereket és a Világot, azokat nagyon sokszor összetörték... és ezt a fájdalmat nem tudták kezelni, képtelenek voltak elengedni vagy továbblépni belőle.
Nem tudtak megbocsátani és szépen lassan pontosan olyanokká váltak, akik ilyenné tették őket... A körforgás beindult.
Így hát dühöngnek... életük végéig, és sokszor észre sem veszik, hogy az, akit a legjobban gyűlölnek, nem más, mint saját maguk. Éppen azért, mert képtelenek voltak megoldást találni erre a megsemmisítő érzésre... míg azt látják, hogy sokan annyi csalódás után is tudnak még mosolyogni. Ők érzelmileg már más szinten járnak.
Jobb az ilyen emberek sértései mellett elsétálni, tudva, hogy minden észérv felesleges, és tudva azt is, hogy nélkülünk is épp elég felkelniük és minden nap megküzdeniük saját magukkal.
A megbocsátás, az egyik legnehezebb és legfontosabb lecke, mert e nélkül minden, amit a boldogságunkért tettünk, hiába való volt. Hiszen sérülni mindig fogunk, ezt nem kerülhetjük el biztosan soha. Az viszont, csakis rajtunk múlik, hogy benne ragadunk, cipeljük magunkkal vagy felszabadítjuk a lelkünket a keserűség terhe alól, elengedjük, és hagyjuk messzire szállni, mint egy léggömböt...