Az eljövendőkre...értékelve a múltat

Az elmúlt hetek összegzése számomra így hangzik:

Az instant levesek, gyorséttermek, plasztikai műtétek és hétperces fitness edzések korát éljük...
Mindenki gyors, sőt azonnali eredményeket akar, de csak kevesek hajlandóak befektetni az ehhez szükséges időt és energiát. Amikor a színpadon egy gyönyörű hangú énekesnőt, vagy a pályán egy világcsúcsot döngető ünneplő atlétát látsz, mit gondolsz?
A legtöbben legyintenek: szerencsés, tehetséges, jókor volt jó helyen. A csúcsteljesítmények és a kimagasló sikerek rengeteg gyakorlatnak köszönhetőek. Senki nem válik azonnal mesterré...
Hosszú évek kitartó munkája szükséges hozzá: a terület tanulmányozása, égető vágy a mélyebb megértésre, és sok sok gyakorlás...
Az emberek többsége akarja ugyan az eredményt, de a hozzá vezető utat nem...
Nincs rövid út a mesteri szinthez, csak pillanatok hosszú sora amit gyakorlással töltesz el, legyen szó autóvezetésről, hangszeren való zenélésről, tárgyalásról, sportteljesítményről, meditációról vagy bármilyen cél eléréséről...
Bele kell tenned a fókuszt, az órákat, a szíved-lelked!

Él-mé(g)ny-beszámoló

Kissé passzív voltam az elmúlt időkben. Ennek több oka is van, most megosztom veletek:)
Arról már írtam, hogy egymás után két nagy megmérettetésem volt, majd az idő szeszélyessége szólított hadba. Arról is meséltem, hogy hegyi és barlangi-mentőként is ténykedem itt a környéken, a hegyekben, és a hóesés idején sajnos hívtak...Nem jó érzés, mikor hívnak, hiszen nem tudhatom, mi vár rám a hegyen. Viszont a sikeres mentések után az ember szívébe hatalmas béke és megnyugvás költözik. Leginkább emberek mentésére kérnek, most viszont egy szikláról lecsúszott őzgidát kellett mentenem, miközben az anyja és a vezérhím távol próbálta tartani az embereket. Ilyenkor életveszélyesek. Mivel én kötelek nélkül mászok, nem volt szükségem túl nagy kíséretre. Nagy élmény volt látni ahogy a reszkető gida az anyjához bújik, aki aggódva figyelt és sírt a tetőn...és olyan békés látvány volt, mikor együtt, az egész rudli elment a veszélyt jelentő oldalról. Remélem, még találkozom velük:)

A másik oka, hogy nem írtam, az, hogy megpróbáltam utolérni magam....ÉS rájöttem, hogy teljesen felesleges.Ami elmaradt, az már nem pótolható.Más kell helyette.
ÉS ez lehetne egy újabb kihívás témája, mit teszek, amikor lemaradok magam mögött?-kell-e cselekednem, vagy hagyjam annyiban a dolgot?
És közben az öregkori makacssággal is bajlódok.Az egyik szomszéd nénim, elesett...És figyelni kell rá napjában többször. Szívesen teszem.ÉS közben hatalmas felfedezéseket tettem.:)
Az egyik ilyen,hogy aki önző módon él, az öregkorában elmagányosodik, hiszen elmar maga mellől mindenkit.Amikor csak az a fontos, és az a kiindulópont, hogy én mit akarok...és mindenkinek ehhez kell asszisztálnia nekem. Ez bizony nem fog működni időskorban. Mert a fiatalok dolgoznak-és a stabil munkahely fontos manapság.A szabadidejüket a családdal kívánják tölteni, nem pedig szívesség-kertészkedéssel.
Azt is megfigyeltem, hogy az ilyen önző emberek sosem fogják feltalálni magukat, és mindig elvárják, hogy szórakoztassák őket. De úgy, ahogy neki kényelmes.
Aki önzetlenül élt, az derűsen öregszik meg, mindig lesz, aki betér hozzá, aki keresi a társaságát...és visszakapja mindazt a jót, amit ő már átadott.
Számomra ez volt az elmúlt időszak újraértelmezett felfedezése. Add magad mindig önként, jókedvvel.És vissza fogod kapni.

lassan meghal az,
aki soha nem megy útra,
aki nem olvas,
aki nem hallgat zenét,
aki nem tudja megtalálni a maga bocsánatát

lassan meghal az,
aki elvesztette önszeretetét,
aki nem fogadja más segítségét

lassan szokásainak rabja lett,
aki mindig ugyanazt az utat járja,
aki soha nem változtat támaszpontot,
aki nem meri öltözete színét cserélni
vagy soha sem beszél ismeretlenekkel

lassan meghal az,
aki elkerüli a szenvedélyt
és az izgalom örvénylését,
amely a szeme fényét gyújtja
és gyógyítja a szív sebeit

lassan meghal az,
aki nem tudja célpontját változtatni
mikor boldogtalan
a munkában vagy szerelmében,
aki nem mer veszélyt vállalni
az álmai megvalósítására,

élj most!
légy merész ma!
cselekedj mindjárt!

Ne hagyd magad lassan meghalni!
Ne vond magadtól meg a boldogságot!

Húsvétoló...

....avagy gondolatok a reményről, csüggedésről, kudarcokról és újrakezdésről.

Adós vagyok néhány beszámolóval.Az elmúlt hetek sűrű programja miatt nem volt erőm írni, ezért most az ünnep pihenő idejében mesélek.:)
A mai írásom más lesz, mint a többi. Teológa vagyok, nem tudok kibújni a bőrömből:)De ígérem, nem lesz érthetetlen.
Szóval..a húsvétot megelőzi a böjt. Ami korábban arról szólt, hogy nem eszünk húst, nem bulizunk, inkább kissé csendesebben élünk. De úgy gondolom, hogy ez ma már meghaladott értelmezése a böjtnek. Mert aki nem eszik húst, az akkor egész évben böjtöl? Meg vannak úgy-e a kivételek...Én úgy gondolom, hogy a böjt nem más, mint a megengedettről való lemondás. Arról, amit nagyon szeretek, és mégis lemondok róla. 
Aztán érkezik az Ünnep.Fájdalmas, csendes liturgiák követik egymást a katolikus egyházban.És húsvét vasárnapján újra zeng az orgona, és zúgnak a harangok. Újra megengedhetem magamnak azt, amiről lemondtam.
A húsvét számomra a remény ünnepe. Annak a reménynek az ünnepe, ami azt ígéri, hogy minden bukás után újra lehet kezdeni.És ha én magam megteszem az első lépést, akkor bizony a Jóisten odateszi a kegyelmét és áldását.
Hadd mesélek erről egy kicsit.Egészen friss élmény, hiszen a napokban történt velem:)
VAn egy idős nénim, akit már évek óta patronálok.Olyan Ő nekem, mintha a Nagymamám lenne. Aprócska termetű, dolgos, ráncos kezű Anyóka. 82 esztendős.Mindig elmegyek érte, és ha az idő engedte, elsétáltunk a templomba.De eljárt az idő felette, és már csak autóval tudunk elmenni...Megígértem neki, hogy az ünnepekre elviszem.Megbeszéltem egy baráttal, hogy eljön értünk pénteken, és elvisz. Délután-cca fertály órával a liturgia kezdete előtt-, mondja, hogy nem jó az autója, nem tud jönni....Telefon..keresés...és jött a segítség.Végül eljutottunk a liturgiára, majd haza is. MA reggel pedig, mikor a kapu elé álltunk, hogy várjuk a 'taxinkat', 4 autó is megállt, hogy elvigyen minket....És hazafelé szintén.
Én azt mondom, ez a csoda.Hiszen én akartam, Anyókám akarta...és a Jóisten is akarta, hát odaértünk:)
Számtalan efféle példát mesélhetnék:)
Ehelyett inkább azt mondom, olvasva a kihívásban résztvevők nehézségeit, hogy nem a kudarcra koncentráljatok! Nem arra gondoljatok, hogy mi a nehézség, miért nem tudom, megtenni..mert akkor bedarálnak a hétköznapok. Arra gondoljatok, hogy az életben mindig kell önként lemondani valamiről, hogy valami új, valami reménytelibb érkezzen helyette....Haláleset, betegség, gondok...Az életünk részei.Aki azt kérdezi, miért pont velem?- az nem érti a lényeget.A kérdés sokkal inkább az, hogy mire hívja fel a figyelmemet? Mit akar megmutatni nekem az Élet?
Én biztos vagyok benne, hogy aki reménnyel eltelve néz a dolgokra, és nehézségekre, az másként él.Az másként fogja érezni a lehetőségeit.Mert látni fogja. Érteni fogja.

Ezzel a gondolatsorral kívánok Mindannyiotoknak békés, vidám Húsvétot!

Egy hang, mely olyan erős volt, mint az élet leghevesebb érzése, azt mondta nekem, hogy így csakugyan nem lehet tovább élni, nincs értelme semminek, ez a helyzet megalázó, kegyetlen, embertelen. Változtatnom kell, csodát kell tennem, vannak ilyen szédülésszerű pillanatok az életben, mikor az ember tisztábban lát mindent, érzi erejét, a lehetőségeket, látja azt, amihez eddig gyáva volt, vagy gyönge. Ezek az élet változásainak pillanatai. Átmenet nélkül érkezik az ilyesmi, mint a halál, vagy a megtérés. Megrázkódtam, egész testem lúdbőrzött, fázni kezdtem. Mit éreztem? Hogy én vagyok felelős a sorsomért. Rajtam múlik minden. Nem lehet várni a sült galambot, a magánéletben sem, az emberi vonatkozásokban sem.

Tervek, célok, eredmények..

Akkor, most következzék a beszámoló:)

Az éves célok: kipipálva:)legalábbis,azok, amik a nagy célokról szólnak. Vagyis a két disszertáció sikeresen teljesítve. Emiatt nem vágtam bele a kihívásba. Az elmúlt hetek nagyon -nagyon sűrűek voltak, így nem tudtam volna igazán beleadni önmagam.
Még szeretném, ha ősz idején lehetővé válna a kiállításunk is:)Efféle picur házikókból építünk egy falut--bár lehetséges, hogy város lesz belőle:))Ez 8 cm nagyságú..

Nem volt küzdelem nélkül az életem az elmúlt hónapban, de azt gondolom, ezek inkább a türelmemet és a kreativitásomat tették próbára.Például: előre gyártottam órai feladatokat, hogy a 2 nélkülem telő héten se maradjanak munka nélkül a Legényeim. No, ezek nem afféle cetlis feladatok, hanem komoly kutatómunka és csapat feladat:) Hogy a helyettesítő Kollégát se terheljem felesleges feladatokkal.

Amikor pedig teljesen újra kellett terveznem-mert ilyen is volt-, akkor először azt gondoltam végig, miért nem jó az elsőre gondolt terv? Hol benne a hiba, ami miatt nem működik? Hogyan kell átrendeznem, hogy használható legyen?

3 lépésben szoktam ezt művelni: 

1. Mi volt a tervem? Mi volt a célja? Mit akartam elérni ezen az úton?

2. Mi akasztotta meg a megvalósulást? Én voltam az akadály vagy pedig más, külső tényező? esetleg nem mértem fel a befogadókat, akinek  címezte?

3. Mi lesz jobb, ha nem követem a tervemet? Lehet-e jobb a tervem nélkül?

Amint ezekre a kérdésekre  őszinte választ adtam, szinte meg is fogalmazódik az új terv.:)

 Szó esett a csoportban még arról is, mivel motiválom magam, amikor elcsüggedek? Én személy szerint kér dologgal:) Kimegyek a hegyre, és élvezem a tiszta levegőt, a látványt..és a csendet:)Ami mostanság madárcsicsergéstől harsog:) Avagy- hihetetlen szerencsésként-, egymagam üldögélek a Csendben, a Templomban. 

Ez azért fontos számomra, mert a modern ember fél a csendtől. Fél attól, hogy önmaga legyen önmagával. Fél attól, hogy meghallja a lelkiismeretét...vagy a belső hangot, amit  figyelmeztetné, segítené, amikor elakad.

És még a végére a jutalmazásról. Igazából soha nem értékelte a családom azt, amit elértem. Az iskolákban, a munkáimban sokkal inkább megkaptam az elismerést.Éppen ezért nem szoktam megjutalmazni magam-vagy nem nevezem jutalomnak. Bár idén kicsit más lesz:))Régóta szeretnék újra Japánba utazni, ezért nyáron- mintegy jutalomként- meglátogatom a Felkelő Nap országát. Különösen is egy szigetet, ahol a nyusszancsok élnek, és minden nap megörvendeztetik jelenlétükkel az embereket.

Matematikai formulába öntve a boldogság: Va per Vá, azaz a valóság osztva a vágyakkal. Ebből az következik, hogy a boldogsághoz két út vezet: az ember vagy javít az őt körülvevő valóságon, vagy pedig lejjebb adja a vágyait.  Ha a valóságot elosztod a vágyakkal, akkor megkapod a boldogsághányadost. Ha viszont fordítva csinálod (a vágyakat osztod el a valósággal), akkor nem a boldogság ellenpárját kapod... hanem a reményt. Ha a valóságot adottnak vesszük, akkor a vágyaknak nagyobbnak kell ennél lenniük, hogy megteremtődhessen az optimizmus. Másrészt viszont igaz, hogy a pesszimista olyasvalaki, akinek a vágyai kisebbek a valóságnál, mint az egyre kisebb törtszámok az osztáskor. Az emberi lét alapja, hogy ez a szám a nulla felé közelít, de sose éri el - a reményt sose adjuk fel, ugye? Visszajön csőstül, ha muszáj.