Elmaradás

Múlt héten elkezdődött az iskola. Nekem pedig a tanulás-munka-szórakozás-kutatás. A pénteki évnyitó után csupa szorongó gyerkőcöt láttam, akik várakoznak és reménnyel a szívükben érkeztek.Viszont sosem jártak még iskolába...Nem volt lehetőségük próbanapra menni, nyitott órát nézni...Én nem ismertem őket, ők tartózkodóan viselkedtek..
Így nem lesz jó. Ezért a múlt hétvégére csapatépítő tréninget szerveztem hamarjában. De nem csupán a gyerekeknek, hanem a szülőknek is. Két délelőtt ismerkedjünk.Próbáljuk ki magunkat...

Nagyon élveztük.
Aztán hétfőn tanítás után elmentem az oviba, és megkértem az óvónéniket, írjanak nekem néhány sort a gyerekekről. Hiszen ők ismerik őket.Kinek milyen sebei vannak? Mitől fél? Miben erős? Hol vannak a gyengéi...Meglepődtek.Még sosem kértek tőlük ilyet.

Pedig ez volna az első dolog, amit az oviból magukkal kellene vinniük a gyerekeknek. Néhány sor az Óvónénitől a tanítónéninek.
MA megkaptam tőlük ezt az írást. Most majd tanulmányozom, és igyekszem nem megbántani, hanem erősíteni a lelküket.
Én bizakodó vagyok, bár még sok-sok lépés áll előttünk. De együtt kell mennünk.

Az én általános iskolámban minden évben volt egy mottó, ami minden ünnepen, minden versenyen megjelent, aminek szellemében telt az év. Rengeteget gondolkodtam, mi lehetne az a mondat, ami az első közös évünkre rímelhetne. Mi lehet az a mondat, amit megért egy ilyen kisgyermek is? Amit ő is meg tud élni? Már éppen feladni készültem az ötletkeresést, amikor csörgött a telefonom. Francia hang jelentkezik, és néhány pillanat türelmet kért. A Keresztfiam keresett, Chartreau-ból. Róla csak azt kell tudni, hogy trappista szerzetessé lett néhány éve. Engedélyt kapott, hogy a szüleit meglátogassa, és úgy gondolta, találkozzunk. Itthon aztán igen mély beszélgetés alakult köztünk az elhivatottságról, hűségről, elköteleződésről. És elmondott egy mondatot a Szentírásból: " Én veletek vagyok minden nap, a világ végéig..." ott, abban a pillanatban megéreztem, hogy ez az a mondat, amit kerestem. Benne van minden, mire szükségünk lesz az év folyamán. Veletek lenni...minden nap....
Azt gondolom, Balázs is kellett ahhoz, hogy ne feledkezzek el arról, miért is vállaltam a tanítást, miért mondtam le sok  könnyebb útról...
..hogy velük lehessek...minden nap...

Mese arról, hogy az álmok valóra válnak

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy kisleány. Nagyon szeretett olvasni, játszani, de mindennél jobban szeretett új dolgokat megismerni.
Az idő múlásával a kisleány felcseperedett, és arról álmodott, hogy egyszer lesz egy olyan iskola, hol ő tanít majd.  De nem ám úgy, mint egy hétköznapi iskolában. Hanem , mint a gyermekek, akik kíváncsian ülnek a szüleik lábához, és érdeklődve figyelik őket.
A leányka élete nem úgy alakult, ahogyan tervezte. Számtalan nehézség, kitérő keresztezte az útját. Sokszor úgy érezte, hogy nincs értelme tovább álmodozni, sokszor gúnyolták és megalázták a merész álmaiért.
Végül elrejtette az álmát egy fal mögé, soha többé nem mesélt róla senkinek. Élte azt az életet, amit elvártak tőle. De a szíve mélyén sosem adta fel.

Egy napon váratlan üzenet jelent meg a leveleiben. Egy felhívás, amit neki címeztek. Mintha a Sors neki címezte volna. A leányka nem sokat gondolkodott, elbújt a fal mögé, elővette az álmát. Jól leporolta, még egyszer végignézte, megsimogatta..és életre hívta.
Elérkezett a nap, amikor újra az emberek elé kellett állnia az álommal. Félt, és bizalmatlan volt. ÉS legbelül mégis tudta, érezte, hogy most van itt az idő. Most jött el az idő, amikor már nem fognak nevetni, amikor többé nem gúnyolják, hanem meghallgatják.
Aztán az emberek hallgatták. Kérdezték. ÉS azt mondták: Kezdj bele! Valósítsd meg az álmot!

Így a leányka a következő hetekben újra előveszi az álmait, leporolja, megsimogatja, és életet lehet beléjük. Hogy szeptembertől 26 kicsi gyermek valami újat, valahogy másként tanulhasson. Hogy egy új iskolát hozzon létre.....

Ars poetica

Nagyon szeretem a verseket. Van egy álmom, lassan haladok felé....Szeretnék egyszer egy polcot, amin az összes magyar költő verseskötete ott sorakozik.
Csak mert ilyen kincsek találhatók bennük:)Mert erről szól az életem is:)

Reményik Sándor:

Akarom

Akarom: fontos ne legyek magamnak.

A végtelen falban legyek egy tégla, 

Lépcső, min felhalad valaki más, 

Ekevas, mely mélyen a földbe ás, 

Ám a kalász nem az ő érdeme. 

Legyek a szél, mely hordja a magot, 

De szirmát ki nem bontja a virágnak, 

S az emberek, mikor a mezőn járnak, 

A virágban hadd gyönyörködjenek. 

Legyek a kendő, mely könnyet töröl, 

Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad. 

A kéz legyek, mely váltig simogat, 

Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok. 

Legyek a fáradt pillákon az álom. 

Legyek a délibáb, mely megjelen 

És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem, 

Legyek a délibáb a rónaságon. 

Legyek a vén föld fekete szívéből 

Egy mély sóhajtás fel a magas égig, 

Legyek a drót, min üzenet megy végig 

És cseréljenek ki, ha elszakadtam. 

Sok lélek alatt legyek a tutaj, 

Egyszerű, durván összerótt ladik, 

Mit tengerbe visznek mély folyók.

Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír, 

Míg le nem teszi a művész a vonót.

A szenvedélyekről..mégegyszer

Nem vesztem el, csak besűrűsödött az életem az elmúlt hetekben. De most ígéretemhez híven, érkezik a beszámoló.

A szenvedélyek kapcsán csak egy rövid kommentben írtam, hogy az az igazi szenvedély, amikor haló poraidból is felkelsz, hogy örömet szerezz...
Kicsit távolról fókuszálva: Két Csajkám a kötelező testnevelési óra pótlást egy sporttánc egyesület berkeiben tölti, már 7-8 esztendeje. A csapat nagyon aranyos, kicsik-nagyok, amatőrök-lelkesek, és vannak a versenyzők is természetesen.
Történt pedig, hogy versenyre készültek az elmúlott pünkösdi hétvégére.Ehhez új fellépő ruhák, rengeteg gyakorlás szükséges. A varrónő, aki vállalta ezeknek a különleges ruháknak megvarrását, hirtelen kihátrált a munkából. 
Két opció maradt: gyorsan keresnek valakit, aki elvállalja, vagy lemondják a versenyt. Sajnos nem volt hivatásos varrónő, aki vállalta, így megkértek engem, hogy hátha tudnék segíteni....15 gyönyörű, aprólékos, és egyedi méretű ruha.Speciális anyagokból összerakva.Megmutatom:)

Az új házikóm félkész, egy mentés után sérülés még fáj, érettségik évzárók, vizsgák...
És bevállaltam.A lányok iskoláival egyeztettem, mert biza néha napközben is el kellett szaladjak próbálni, hogy tökéletes legyen a ruha-amellett hogy kényelmes is.
És akkor eszembe jutott , hogy igen, ez az igazi szenvedély.Nem a varrás.Nem az, hogy sikerült.Nem a köszönet vagy a hála.
Hanem, hogy örömet okoztam a lányoknak, akik el tudtak menni a versenyre (és a ruha miatt nem kellett aggódniuk), és tudtak jól szerepelni.Azt hiszem, ez az igazi szenvedély.
Amikor te ugyan belehalsz, de mégis megteszed.Hogy ők legyen sikeresek, boldogok.

Valamikor régen, amikor a teológiai egyetemre felvételiztem, azt mondotta a Rektor Atya nekem: az igazi pedagógus lépcső. A tanítványai lába alá simul, hogy rajta mászva, kapaszkodva jussanak el a csúcsra. Mi más lehetne ez, ha nem szenvedély?

A szenvedélyekről...másként

Arról még nem is írtam, mi a szenvedélyem..mi lelkesít.Rendhagyó lesz.Filmmel.(ami nem rövid, nem könnyű, de ...:)

Minden okkal történik az életemben.Minden akkor történik meg velem,mikor nyitottá válok arra,hogy megértsem az üzenetét a történteknek. Abban a történetben- szituációban addig ragadok benne,míg ki nem hámozom belőle azt,amit Isten meg akar értetni velem. Elbuktam? Igen,sokszor. Hibáztam,igen rengetegszer. Olyan ösvényeket választottam,melyek nem vezettek megoldáshoz.Újra és újra meghívást kaptam a Viskóba. Újra és újra végig jártam a megbocsátás és elengedés útját.Mert ez olyan út,amit nem egyszer teszünk meg az életben,hanem minden nap. A dühöm,haragom,indulatom,bűntudatom felismerése,megélése,elfogadása és elengedése hozzátartozik a napjaimhoz. Keskeny út. Nehéz és fájdalmas. Sokan kinevetnek,megbélyegeznek,álszentnek tartanak mikor nem sikerül elsőre. Ezt is megtanultam,hogy ne azokra figyeljek,akik csak azt várják,hol követem el a hibát. Az utam nem nekik szól,csak is magamnak.

Nem baj ,ha nem értenek meg mások,ha bolondnak tartanak,ha elfordulnak tőlem,ha bíráimmá válnak. Ez az út egyemberes.

Megtanultam a szívemre hallgatni. Mert mindannyiunknak a saját Viskója a szívében van.

Ma már ha hazamegyek,a Viskómba megyek. Pihenni megyek.Elmerülni ítélet nélkül abban a Szeretetben,ami a Te szívedben épp úgy ott van,mint az enyémben.

Szeress hazamenni a Szívedbe.

Ezt kívánom Neked ma,hogy éld át naponta azt a csodát,azt a találkozást ,ami a szívedben,Viskódban vár Rád .

Nem baj ,ha nem értenek meg mások,ha bolondnak tartanak,ha elfordulnak tőlem,ha bíráimmá válnak. Ez az út egyemberes.

Megtanultam a szívemre hallgatni. Mert mindannyiunknak a saját Viskója a szívében van.

Ma már ha hazamegyek,a Viskómba megyek. Pihenni megyek.Elmerülni ítélet nélkül abban a Szeretetben,ami a Te szívedben épp úgy ott van,mint az enyémben.

Szeress hazamenni a Szívedbe.

Ezt kívánom Neked ma,hogy éld át naponta azt a csodát,azt a találkozást ,ami a szívedben,Viskódban vár Rád .

Ajánlom..

Csilla, segíthetünk?

Olvasom a posztot..és elszorult a szívem.A költözés miatt nincs netem, hát elszaladtam a könyvtárba, hogy írjak Nektek.

Én is egyike vagyok azoknak, akik az első 30 napos kihívással kezdtem. A második kihívást nem tudtam követni, más dolgaim miatt. ÉS most le kellene zárni?

Egy csoportot, ami arról szól, hogyan tervezzünk, hogyan haladjuk.Én azt gondolom, nem jó ötlet feladni, lezárni, vagy jégre tenni.Bár én magam sem voltam annyira aktív, mint néhány hónapja, de amint az időm engedte, jöttem, írtam..olvastam. 

Sokszor meséltem már az életemről, a munkámról.Arról, hogy néha más már feladta..de én küzdöttem tovább. Ezért számomra nem értelmezhető, ha egy nehezebb idő miatt feladok valamit. Ilyenkor leülök, és fontossági rendet teszek. Az első hely mindennapos, a második minden másnap, és a harmadik minden harmadnap számít a figyelmemre. Talán így is lehet.

Másfelől ez a csoport nem arra alakult, hogy egy nagy észpörgető, hatalmas direkt aktivitással működő közösség legyen. Sokan vagyunk, akik olvasgatunk, épülünk az Írásokból. De vagyunk, akik hozzászólunk, mesélünk, kérdezünk. És vagyunk még, akik csendes olvasóság...(micsoda szó:)

És nem én lennék, ha nem hoznék egy történetet. Merengésre. Megértésre.Soha fel nem adásra.Mert egy közösség támogatja egymást. HA kell, hát virtuálisan..

SOHA NEM ÁRULTAM EL a gyerekeimnek, mivel is foglalkozom… Soha nem akartam, hogy szégyenkezzenek miattam. Mikor a legkisebb lányom megkérdezte, mit csinálok, azt válaszoltam neki habozva, hogy én egy munkás vagyok. Mielőtt hazamennék, minden nap lemosakszom a nyilvános WC-kben, így fogalmuk sem volt, mi az én munkám.

A lányaimat iskolába akartam küldeni, hogy tanulhassanak. Azt szeretném, ha méltósággal állhatnának meg az emberek előtt. Soha nem kívánnám nekik, hogy bárki lenézze őket, ahogy engem. Az emberek mindig megaláztak engem. Minden egyes megkeresett fillért a lányok oktatására költöttem. Soha nem vettem új pólót, ehelyett könyveket vásároltam nekik. A legtöbb, amit szeretnék, hogy tiszteljék őket, és én ezért dolgozom. Én TAKARÍTÓ voltam.

A kislányom főiskolai jelentkezésének határideje előtt egy nappal még nem sikerült összeszednem a felvételi díjat. Aznap nem tudtam dolgozni… Csak ültem és ültem a szemét mellett, és erősen próbáltam visszatartani a könnyeimet. A munkatársaim láttak engem, de egyikük se jött oda hozzám egy szóra. Kudarcot vallottam, és összetört a szívem. Fogalmam sem volt, hogy nézek szembe a lányommal otthon, mikor majd a felvételi költségéről kérdez, miután hazaértem. Én szegénynek születtem, és úgy hittem, hogy semmi jó nem történhet a szegényekkel. De a munkaidő letelte után az összes takarító odajött hozzám, leültek mellém, és azt kérdezték, hogy testvéreimként tekintek-e rájuk. Mielőtt válaszolhattam volna, átadták nekem az aznapi bérüket. Mikor megpróbáltam visszautasítani őket, szembeszálltak velem: „Ha szükséges, mi ma éhezni fogunk, de a lányunknak főiskolára kell mennie.” Képtelen voltam válaszolni… Aznap le se zuhanyoztam, és úgy mentem haza, mint egy takarító.

A lányom hamarosan befejezi az egyetemet. A lányaim közül hárman soha többé nem engedtek vissza dolgozni. :) Az egyiküknek részmunkaidős állása van, hárman pedig oktatnak. De gyakran elvisz ez a kislányom a munkahelyemre, és ott megeteti a kollégáimat velem együtt. Ők ilyenkor nevetnek, és megkérdik, mégis miért hoz nekik ételt ilyen gyakran. A lányom elmagyarázta: „Ti mindannyian éheztetek miattam azon a napon, hogy az lehessek ma, aki, szóval imádkozzatok értem, hogy én minden egyes nap megetethesselek titeket!”

Ma már nem érzem szegénynek magam. Akinek ilyen gyerekei vannak, az hogy lehetne nincstelen? 

Másként élni...

Olvasom a bejegyzéseket, a kommenteket..és örülök.Veletek örülök a sikereknek, a változásoknak.
És a furcsaságokról kellene írnom...Hááát..ez most nagyon rövid lesz.:)

Sosem voltam átlagos, mindig volt valami bennem, amitől más voltam, mint a többiek. Aztán egyszer találtam egy verset, és életem mottójává vált. Azóta értem igazán, hogy önmagam lenni azt jelenti, másként élek, másként gondolkozok.Másként döntök.

Íme, a mottóm:

Nem érdekelt soha semmi, ami csorba,

Nem fogok eztán sem beállni a sorba,

Sem betagozódni, sem beilleszkedni:

Más vagyok mindvégig, hát ennyi.

Koch Valéria

2017, az egyik legjobb év:)

Egy kicsit mozgalmassá vált az életem, ezért nem volt időm minden posztra reagálni. Vagy legalábbis nem olyan mértékben, ahogyan szerettem volna. Ma pótolom ezt a hiányt. Hosszú írás lesz.
Az elmúlt héten ballagás, majd érettségik. Ilyenkor nem csak a diákok vizsgáznak, hanem a tanárok és pedagógusok is.Hiszen a diák tudása fokmérője a tanár közvetítői munkájának. Mennyit és hogyan adtam át a tudásomból? Magamból? Mit adtam át? Értéket? Száraz tényeket? Olyan dolgokat, amik hasznosak és fontosak lesznek? Vagy csupa felesleges és feledhető adatot? Én csak óraadó voltam/vagyok a gimnáziumban..ott is egy kísérleti osztályban. Az első évfolyam most mérteik meg. Búcsú szavukban az egyik gondolatomat idézték, azt, amit akkor mondtam, mikor a háborúkról, a felesleges és értelmetlen vérontásról merengtünk.
'Sokan kérdezik mostanában, hogy mik szeretnénk lenni.Én csak a magam nevében mondhatom-de gondolom a többiek is így gondolják: munkanélküli akarok lenni. ÉS most látom a döbbenetet az arcokon. De gondoljanak csak bele: ha háború van, akkor van dolgunk.HA béke van, akkor munka nélkül maradunk...és én ennek örülnék szívből. A békének.'

                                                    

Aztán szó esett a halogatásról is.Erről írnék most. Mondhatnátok, hogy én is halogattam az írást. Nem halogattam. Költöztem, és nem volt igazán időm írni. Nem hiszek a véletlenekben, és mindig megragadom a lehetőségeket, amikor szembejönnek velem. nagyon sokáig egy lakótelepen éltem, amit szerettem, hiszen kényelmes, jó elosztású lakások voltak, és szép zöld a környék.A közelben minden fontos dolog megtalálható. Aztán a hét elején felhívták figyelmem egy kicsinyke kertes házra.Éppen akkora, amit mindig is szerettem volna...megvettem. Költöztem. Most majd következik némi renoválás, felújítás.És öröm.Mindenek előtt öröm.
No, és akkor a halogatásról.Olvastam a megjegyzéseket, gondolatokat, és azt látom, hogy valami dolog elodázása nem döntés. Sokkal inkább a félelem, a kudarc elkerülése. Vagy éppenséggel a rutinból való menekülés.
Ezt nem igazán értem, de mindjárt érthető leszek.:)
Néhai vőlegényem családja még régi nemesi család sarja volt. A nagymamája, dédmamája (őket ismertem, sajnos a férfiakat már nem) hercegi sarjak voltak. Ők mesélték el, hogy nekik nem szakmát kellett tanulni, hanem női dolgokat.Ugyanis egy nagyobb háztartás vezetése elég nagy felkészülést igényelt. Gondoljatok csak bele: logisztika, kereskedelem, marketing,ökológia, gazdálkodás, növény-és állattenyésztés. Manapság egy nő csak egy területre képződik, és amikor családot alapít, minden más is követi..csakhogy nincs felkészülve.Nincs gyakorlata.Pedig mennyivel hasznosabb volna, ha megtanítható lenne mindaz, amit ma már nem kell tanítani.
Olvastam, hogy többeknek nehéz pl a vasaláshoz kezdeni. Pedig csak gondoljatok bele: miközben elsimítom a redőket az anyagon, a gondolatom is elsimul. A ruha,ami a kezem alatt szépül, engem fog tükrözni.Milyen vagyok belül? Ráncos? Gyűrött? Vagy kisimult? Feszes?
Amikor azt mondom, közbejött valami, kit akarok meggyőzni? Önmagamat? Miért? Vajon elvégzi más helyettem a munkát? Vagy számot kell adnom? Nem hinném. Viszont a dolgok elodázásával saját magamat frusztrálom.Hiszen csak halmozódik az elvégzendő dolog..én pedig egyre messzebb maradok magam mögött...
Akarom ezt?Ezt akarom?
Előbb csináld azt, ami szükséges, utána azt, ami lehetséges, és máris azt fogod csinálni, ami lehetetlen! Assisi Szent Ferenc

A gátakról

ÉS most megint csak röviden, hiszen holnap ballagás.....
Mi az, ami zavaró, amikor a céljaimra fókuszálok?Én magam.:)
ÉS én azt gondolom, hogy mindenki életében önön maga a legnagyobb gát.Hiszen vannak a legfontosabb és a fontos dolgaink.ÉS mások fontos dolgai. Amiket időnként áttestálnak ránk, és ha engedjük, akkor a mieink vesznek oda....
Amikor elhatározom magam, döntök valami mellett, akkor biza én igen rigorózusan szőrösszívű vagyok.Igen-igen; nem-nem.Nincs más út-legalábbis számomra.
És most jön egyetlen kivétel: ha bármelyik Csajkámnak van szüksége rám.Akkor minden marad, és én ott vagyok velük.
Azt is tudom, hogy igen nehéz egy hosszútávú döntést meghozni, mérlegelni azokat a tényezőket, amiket nem ismerhetünk...De csak egyetlen életünk van, amit nekünk magunknak kell élni. Nem másokét, nem mások helyett kell élni. Csupán jól át/megélni a sajátunkat.

Az eljövendőkre...értékelve a múltat

Az elmúlt hetek összegzése számomra így hangzik:

Az instant levesek, gyorséttermek, plasztikai műtétek és hétperces fitness edzések korát éljük...
Mindenki gyors, sőt azonnali eredményeket akar, de csak kevesek hajlandóak befektetni az ehhez szükséges időt és energiát. Amikor a színpadon egy gyönyörű hangú énekesnőt, vagy a pályán egy világcsúcsot döngető ünneplő atlétát látsz, mit gondolsz?
A legtöbben legyintenek: szerencsés, tehetséges, jókor volt jó helyen. A csúcsteljesítmények és a kimagasló sikerek rengeteg gyakorlatnak köszönhetőek. Senki nem válik azonnal mesterré...
Hosszú évek kitartó munkája szükséges hozzá: a terület tanulmányozása, égető vágy a mélyebb megértésre, és sok sok gyakorlás...
Az emberek többsége akarja ugyan az eredményt, de a hozzá vezető utat nem...
Nincs rövid út a mesteri szinthez, csak pillanatok hosszú sora amit gyakorlással töltesz el, legyen szó autóvezetésről, hangszeren való zenélésről, tárgyalásról, sportteljesítményről, meditációról vagy bármilyen cél eléréséről...
Bele kell tenned a fókuszt, az órákat, a szíved-lelked!

Él-mé(g)ny-beszámoló

Kissé passzív voltam az elmúlt időkben. Ennek több oka is van, most megosztom veletek:)
Arról már írtam, hogy egymás után két nagy megmérettetésem volt, majd az idő szeszélyessége szólított hadba. Arról is meséltem, hogy hegyi és barlangi-mentőként is ténykedem itt a környéken, a hegyekben, és a hóesés idején sajnos hívtak...Nem jó érzés, mikor hívnak, hiszen nem tudhatom, mi vár rám a hegyen. Viszont a sikeres mentések után az ember szívébe hatalmas béke és megnyugvás költözik. Leginkább emberek mentésére kérnek, most viszont egy szikláról lecsúszott őzgidát kellett mentenem, miközben az anyja és a vezérhím távol próbálta tartani az embereket. Ilyenkor életveszélyesek. Mivel én kötelek nélkül mászok, nem volt szükségem túl nagy kíséretre. Nagy élmény volt látni ahogy a reszkető gida az anyjához bújik, aki aggódva figyelt és sírt a tetőn...és olyan békés látvány volt, mikor együtt, az egész rudli elment a veszélyt jelentő oldalról. Remélem, még találkozom velük:)

A másik oka, hogy nem írtam, az, hogy megpróbáltam utolérni magam....ÉS rájöttem, hogy teljesen felesleges.Ami elmaradt, az már nem pótolható.Más kell helyette.
ÉS ez lehetne egy újabb kihívás témája, mit teszek, amikor lemaradok magam mögött?-kell-e cselekednem, vagy hagyjam annyiban a dolgot?
És közben az öregkori makacssággal is bajlódok.Az egyik szomszéd nénim, elesett...És figyelni kell rá napjában többször. Szívesen teszem.ÉS közben hatalmas felfedezéseket tettem.:)
Az egyik ilyen,hogy aki önző módon él, az öregkorában elmagányosodik, hiszen elmar maga mellől mindenkit.Amikor csak az a fontos, és az a kiindulópont, hogy én mit akarok...és mindenkinek ehhez kell asszisztálnia nekem. Ez bizony nem fog működni időskorban. Mert a fiatalok dolgoznak-és a stabil munkahely fontos manapság.A szabadidejüket a családdal kívánják tölteni, nem pedig szívesség-kertészkedéssel.
Azt is megfigyeltem, hogy az ilyen önző emberek sosem fogják feltalálni magukat, és mindig elvárják, hogy szórakoztassák őket. De úgy, ahogy neki kényelmes.
Aki önzetlenül élt, az derűsen öregszik meg, mindig lesz, aki betér hozzá, aki keresi a társaságát...és visszakapja mindazt a jót, amit ő már átadott.
Számomra ez volt az elmúlt időszak újraértelmezett felfedezése. Add magad mindig önként, jókedvvel.És vissza fogod kapni.

lassan meghal az,
aki soha nem megy útra,
aki nem olvas,
aki nem hallgat zenét,
aki nem tudja megtalálni a maga bocsánatát

lassan meghal az,
aki elvesztette önszeretetét,
aki nem fogadja más segítségét

lassan szokásainak rabja lett,
aki mindig ugyanazt az utat járja,
aki soha nem változtat támaszpontot,
aki nem meri öltözete színét cserélni
vagy soha sem beszél ismeretlenekkel

lassan meghal az,
aki elkerüli a szenvedélyt
és az izgalom örvénylését,
amely a szeme fényét gyújtja
és gyógyítja a szív sebeit

lassan meghal az,
aki nem tudja célpontját változtatni
mikor boldogtalan
a munkában vagy szerelmében,
aki nem mer veszélyt vállalni
az álmai megvalósítására,

élj most!
légy merész ma!
cselekedj mindjárt!

Ne hagyd magad lassan meghalni!
Ne vond magadtól meg a boldogságot!

Húsvétoló...

....avagy gondolatok a reményről, csüggedésről, kudarcokról és újrakezdésről.

Adós vagyok néhány beszámolóval.Az elmúlt hetek sűrű programja miatt nem volt erőm írni, ezért most az ünnep pihenő idejében mesélek.:)
A mai írásom más lesz, mint a többi. Teológa vagyok, nem tudok kibújni a bőrömből:)De ígérem, nem lesz érthetetlen.
Szóval..a húsvétot megelőzi a böjt. Ami korábban arról szólt, hogy nem eszünk húst, nem bulizunk, inkább kissé csendesebben élünk. De úgy gondolom, hogy ez ma már meghaladott értelmezése a böjtnek. Mert aki nem eszik húst, az akkor egész évben böjtöl? Meg vannak úgy-e a kivételek...Én úgy gondolom, hogy a böjt nem más, mint a megengedettről való lemondás. Arról, amit nagyon szeretek, és mégis lemondok róla. 
Aztán érkezik az Ünnep.Fájdalmas, csendes liturgiák követik egymást a katolikus egyházban.És húsvét vasárnapján újra zeng az orgona, és zúgnak a harangok. Újra megengedhetem magamnak azt, amiről lemondtam.
A húsvét számomra a remény ünnepe. Annak a reménynek az ünnepe, ami azt ígéri, hogy minden bukás után újra lehet kezdeni.És ha én magam megteszem az első lépést, akkor bizony a Jóisten odateszi a kegyelmét és áldását.
Hadd mesélek erről egy kicsit.Egészen friss élmény, hiszen a napokban történt velem:)
VAn egy idős nénim, akit már évek óta patronálok.Olyan Ő nekem, mintha a Nagymamám lenne. Aprócska termetű, dolgos, ráncos kezű Anyóka. 82 esztendős.Mindig elmegyek érte, és ha az idő engedte, elsétáltunk a templomba.De eljárt az idő felette, és már csak autóval tudunk elmenni...Megígértem neki, hogy az ünnepekre elviszem.Megbeszéltem egy baráttal, hogy eljön értünk pénteken, és elvisz. Délután-cca fertály órával a liturgia kezdete előtt-, mondja, hogy nem jó az autója, nem tud jönni....Telefon..keresés...és jött a segítség.Végül eljutottunk a liturgiára, majd haza is. MA reggel pedig, mikor a kapu elé álltunk, hogy várjuk a 'taxinkat', 4 autó is megállt, hogy elvigyen minket....És hazafelé szintén.
Én azt mondom, ez a csoda.Hiszen én akartam, Anyókám akarta...és a Jóisten is akarta, hát odaértünk:)
Számtalan efféle példát mesélhetnék:)
Ehelyett inkább azt mondom, olvasva a kihívásban résztvevők nehézségeit, hogy nem a kudarcra koncentráljatok! Nem arra gondoljatok, hogy mi a nehézség, miért nem tudom, megtenni..mert akkor bedarálnak a hétköznapok. Arra gondoljatok, hogy az életben mindig kell önként lemondani valamiről, hogy valami új, valami reménytelibb érkezzen helyette....Haláleset, betegség, gondok...Az életünk részei.Aki azt kérdezi, miért pont velem?- az nem érti a lényeget.A kérdés sokkal inkább az, hogy mire hívja fel a figyelmemet? Mit akar megmutatni nekem az Élet?
Én biztos vagyok benne, hogy aki reménnyel eltelve néz a dolgokra, és nehézségekre, az másként él.Az másként fogja érezni a lehetőségeit.Mert látni fogja. Érteni fogja.

Ezzel a gondolatsorral kívánok Mindannyiotoknak békés, vidám Húsvétot!

Egy hang, mely olyan erős volt, mint az élet leghevesebb érzése, azt mondta nekem, hogy így csakugyan nem lehet tovább élni, nincs értelme semminek, ez a helyzet megalázó, kegyetlen, embertelen. Változtatnom kell, csodát kell tennem, vannak ilyen szédülésszerű pillanatok az életben, mikor az ember tisztábban lát mindent, érzi erejét, a lehetőségeket, látja azt, amihez eddig gyáva volt, vagy gyönge. Ezek az élet változásainak pillanatai. Átmenet nélkül érkezik az ilyesmi, mint a halál, vagy a megtérés. Megrázkódtam, egész testem lúdbőrzött, fázni kezdtem. Mit éreztem? Hogy én vagyok felelős a sorsomért. Rajtam múlik minden. Nem lehet várni a sült galambot, a magánéletben sem, az emberi vonatkozásokban sem.

Tervek, célok, eredmények..

Akkor, most következzék a beszámoló:)

Az éves célok: kipipálva:)legalábbis,azok, amik a nagy célokról szólnak. Vagyis a két disszertáció sikeresen teljesítve. Emiatt nem vágtam bele a kihívásba. Az elmúlt hetek nagyon -nagyon sűrűek voltak, így nem tudtam volna igazán beleadni önmagam.
Még szeretném, ha ősz idején lehetővé válna a kiállításunk is:)Efféle picur házikókból építünk egy falut--bár lehetséges, hogy város lesz belőle:))Ez 8 cm nagyságú..

Nem volt küzdelem nélkül az életem az elmúlt hónapban, de azt gondolom, ezek inkább a türelmemet és a kreativitásomat tették próbára.Például: előre gyártottam órai feladatokat, hogy a 2 nélkülem telő héten se maradjanak munka nélkül a Legényeim. No, ezek nem afféle cetlis feladatok, hanem komoly kutatómunka és csapat feladat:) Hogy a helyettesítő Kollégát se terheljem felesleges feladatokkal.

Amikor pedig teljesen újra kellett terveznem-mert ilyen is volt-, akkor először azt gondoltam végig, miért nem jó az elsőre gondolt terv? Hol benne a hiba, ami miatt nem működik? Hogyan kell átrendeznem, hogy használható legyen?

3 lépésben szoktam ezt művelni: 

1. Mi volt a tervem? Mi volt a célja? Mit akartam elérni ezen az úton?

2. Mi akasztotta meg a megvalósulást? Én voltam az akadály vagy pedig más, külső tényező? esetleg nem mértem fel a befogadókat, akinek  címezte?

3. Mi lesz jobb, ha nem követem a tervemet? Lehet-e jobb a tervem nélkül?

Amint ezekre a kérdésekre  őszinte választ adtam, szinte meg is fogalmazódik az új terv.:)

 Szó esett a csoportban még arról is, mivel motiválom magam, amikor elcsüggedek? Én személy szerint kér dologgal:) Kimegyek a hegyre, és élvezem a tiszta levegőt, a látványt..és a csendet:)Ami mostanság madárcsicsergéstől harsog:) Avagy- hihetetlen szerencsésként-, egymagam üldögélek a Csendben, a Templomban. 

Ez azért fontos számomra, mert a modern ember fél a csendtől. Fél attól, hogy önmaga legyen önmagával. Fél attól, hogy meghallja a lelkiismeretét...vagy a belső hangot, amit  figyelmeztetné, segítené, amikor elakad.

És még a végére a jutalmazásról. Igazából soha nem értékelte a családom azt, amit elértem. Az iskolákban, a munkáimban sokkal inkább megkaptam az elismerést.Éppen ezért nem szoktam megjutalmazni magam-vagy nem nevezem jutalomnak. Bár idén kicsit más lesz:))Régóta szeretnék újra Japánba utazni, ezért nyáron- mintegy jutalomként- meglátogatom a Felkelő Nap országát. Különösen is egy szigetet, ahol a nyusszancsok élnek, és minden nap megörvendeztetik jelenlétükkel az embereket.

Matematikai formulába öntve a boldogság: Va per Vá, azaz a valóság osztva a vágyakkal. Ebből az következik, hogy a boldogsághoz két út vezet: az ember vagy javít az őt körülvevő valóságon, vagy pedig lejjebb adja a vágyait.  Ha a valóságot elosztod a vágyakkal, akkor megkapod a boldogsághányadost. Ha viszont fordítva csinálod (a vágyakat osztod el a valósággal), akkor nem a boldogság ellenpárját kapod... hanem a reményt. Ha a valóságot adottnak vesszük, akkor a vágyaknak nagyobbnak kell ennél lenniük, hogy megteremtődhessen az optimizmus. Másrészt viszont igaz, hogy a pesszimista olyasvalaki, akinek a vágyai kisebbek a valóságnál, mint az egyre kisebb törtszámok az osztáskor. Az emberi lét alapja, hogy ez a szám a nulla felé közelít, de sose éri el - a reményt sose adjuk fel, ugye? Visszajön csőstül, ha muszáj.

Készület..

A tavalyi kihváskor említettem,és a minap is meséltem arról,hogy nagyon szeretem a klasszikus női tevékenységeket. Mondottam azt is, hogy júniusban lesz egy kedves esküvő is, amire én alkotom a ruhát a menyasszonynak.
Az egyik kész. A második még készül, de részletet mutatok belőle...

És a lényeges rész.Számomra ez pihentető, és összpontosításra késztet.Egy ilyen ruhánál nincs lehetőség javításra, vagyis tökéletes szabásrajz, fazon, és nem remegő kéz kell hozzá.Ha tévedek, az sokba kerül.Természetesen nem én lennék, ha nem fűzném tovább a gondolatokat.És mindez a házassággal kapcsolatosan jutott eszembe.
De elébb a ruha:)

 No, akkor a célokról, és a változásról:)
Amikor egy célt kitűzök magam elé, akkor tervezek.hiszen okkal akarom a célt elérni.Vagy kényszer, vagy siker. De mindenképpen a saját döntésem, hogy akarom-e vagy sem.És ezzel egyidőben elkezdődik bennem a változás is.Apró, picike morzsákban, de elkezdődik. (nagyon ritka, de láttam már olyat, hogy a változás teljes lerohanásban söpört végig egy ismerősömön.Konkrétan új munka, új országban, új munkaterületen. És nem, nem Londonba ment mosogatni:)
Amikor elkezdődik a változás bennem,akkor csak reménykedhetek abban, hogy sikeres lesz.
De mitől lesz valaki (vagy valamely dolog) sikeres? Az elköteleződéstől.Amikor szívvel-lélekkel teszi, amit kitűzött maga elé.Amikor nemcsak hagyja, hogy megtörténjen a változás, de keresi a lehetőséget a változásra.
És a házasság éppen erről szól.Az elköteleződésről....
Én szívből kívánom mindannyiotoknak, akik elkezdtétek a kihívást, hogy legyen bátorságotok változtatni és változni!

A kézzelfogható

Korábban már meséltem arról, hogy az idei évem egy kiállítás tervét is hordozza. Többed magammal készítünk egy falucskát, természetesen hímezve.Efféle parányi házikókat készítünk:

És ezek csak egyféle alkotások.Szeretem nagyon a régi, hagyományos női munkákat.Mint a varrás, és a hímzés.Majd mutatok még munkákat:)

A veszteségről...

ami nem is biztos, hogy veszteség...
Ez most egy nehéz poszt lesz, mert többször olvastam, hogy haláleset történt a Csoport tagjai környékén. Én magam is elköszöntem egy gyermekkori Barátomtól nem is oly rég...
A környezetemben is sokan tértek már Haza.Édesapám, Nagyszüleim, egy piciny Gyermek, a Vőlegényem és a legjobb Barátom is.
És hiszitek vagy sem, de legjobban talán a legjobb Barátom halála viselt meg...máig nem tudtam túllépni rajta.őrzöm a lakását, úgy, mint akkor volt...mintha várná haza Őt.Pedig Ő már Hazatért...
Péter gyerekkori barátom volt, a Családja most is barátom, a testvéreit is szeretem.Egy templomi közösségnek voltunk tagjai, együtt énekeltünk 25 éven át egy kórusban.Sokszor utaztunk együtt vonaton munkába-egyetemre-hazafelé..aztán mennie kellett...Csupán utolsó hetét töltötte a kórházban, még volt lehetőségem beszélgetni Vele. Ritka pillanatok egyike volt, amikor tudatosan, megbékélve mesélt a halálról.
Ezeket a gondolatokat az Emlékére írom.Reménykedve, hogy segít könnyebbé tenni a veszteség elfogadását.

A halál olyan, mint a nő. Igényei vannak.Akik ismerjük, tudjuk, mikor melyik arcát mutatja felénk.Néha  anyáskodó-elringat csendesen. Néha olyan, mint egy hisztis kislány. Néha könyörtelen, néha engedékeny...Nem lehet ellentmondani neki....de lehet vele szembefordulni, parolázni, lehet alkudozni.
De z utolsó szó mindig az övé.

Ki nem őriz emlékezetében utoljára elsuttogott szavakat, haldoklók szavait? "Elrontottam az életem...úgy szeretnék még élni...félek, nagyon félek..."
De őrzök mást is..Németh László drámájában, amikor Gandhit a gyilkos golyó eltalálta, összerogy és azt mondja: 'Isten'.-Mit gondolok, mit mondok abban a borzalmas-nagyszerű pillanatban, amikor felvillan előttem a Végtelen?

A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog..valójában csak átmentem ide a szomszédba. Én én vagyok, te pedig te. akármit is jelentettünk egymásnak egymás életében, az mit sem változott. Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, beszélj velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is beszéltél.Ne változtass a hangszíneden. Nevess ugyanúgy,ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken.Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám- emlegesd fel mindennap a nevem, ahogyan annak előtte is, de nem árnyékolja be semmi a hangulatot, amikor szóba kerülök.Az élet nem kapott semmiféle új jelentést. Minden olyan, mint amilyen volt, nem szakadt meg a folytonosság. Az, hogy nem látnak, még nem jelenti azt, hogy nem kell rám gondolni. 
Várok rád, itt vagyok a közeledben-egészen közel. Nincs semmi baj..
(Polcz Alaine gondolata)

A kihívás új arca

Kicsit eltűntem, mert géptelen voltam. Most elkezdem pótolni a hiányokat, de lassabb leszek a szokottnál.
Az elmúlt két hónap, míg géptelen voltam, rengeteg új élményt, tanulságot hozott magával.Bevallom, telefonról mindennap olvastam a bejegyzéseket, és hozzászólásokat, néha én is megszólaltam, de az nem az igazi....

Lassan végére járunk az első negyednek az évben,lássuk akkor az összegzésem.
Az én első kis céljaim között a gép javítása volt, mert úgy-e nem terveztem a romlását.Sajnos kurtán-furcsán alakult.Nem tudták javítani, viszont a szervizt nem tudtam elérni sehogysem.. Majd 2 hónapnyi levelezés és morgás után egy cserére jogosító iratot kaptam.Viszont cserélni már nem tudtam..még szerencse, hogy az árát visszakaptam. Így került hozzám az újonc, akivel még szokjuk egymást.
Jó lehetőség volt a géptelenség arra, hogy az emberibb kapcsolataimat vegyem elő.A mélyenszántó csevegések a könyvtárban, buszon-vonaton.A ráérős idő a teára, a látogatásokra...
És sajnos a Kapuhoz kísérésre is. Megdöbbentő, hogy mennyivel csendesebb, emberibb és békésebb még a halál is gépek nélkül...-de erről majd egy külön poszt.
Időközben zavart is a hiány, hiszen disszertációhoz szükségeltetett volna, de kölcsöngéppel megoldottam.Majd Leuven, és 4 előadás a témámban, ebből kettő nyílt és kettő zárt plénum előtt.A végén a záródokumentum átvétele.
Ez csak egyik siker, mert még vár egy disszertáció.Az is izgalmasnak ígérkezik.

Mondottam, hogy a mostani kihívásban nem tudok részt venni, ezt egyfelől nagyon sajnálom, másrészről egy apró tanácsot adnék Nektek, akik belevágtok. Örömmel mondanám, hogy az én gondolatom, de be kell vallanom, hogy csak ihletője voltam a gondolatsornak.A disszertációm teológiából íródott, és egy különleges szakértőt is kértem bírálatra. Ő a Charteau-i kolostor Apátja, a Csend végtelen nyugalmában élő szerzetes.A bírálatkor mondta, hogy a mai ember nem ér rá.Nincs ideje igazán semmire.Mindig valami új, valami nagyon fontos tereli el a figyelmét.De miről?Elsősorban önmagáról.Másodsorban a környezetéről, harmadrészt (én itt a sorrendet azért felcserélném)az Istenről.
Amikor belevág valamibe a mai ember, tele van a feje gondolatokkal, tervekkel, ideákkal.De ő maga nincs benne.Hiányzik a fejéből, a terveiből. Pedig ha kicsit eltávolodna a zajtól, a gépektől(milyen szerencsés 2 hónap van mögöttem!),akkor megláthatná önmagát.Az erősségét.A gyengeségét. Megtalálná azt a hiányt, amit csak másokkal tud betölteni. Vagy éppen amihez szüksége van társakra, hogy megerősítsék.
A másik fontos hiányunk: elvesztettük a kitartásunkat. Az első pici gond, nehézség arra csábít, hogy feladjuk, elforduljunk.Pedig az erő éppen abban áll, hogy kitartunk, sőt kétszerezve az akaratot, újton-újra megcsináljuk, továbbcsináljuk a feladatot.

Én ezzel a gondolattal kívánok Nektek értékes 30 napot!

Ember tervez..

..és a Sors folyton közbeszól. No, ez most nem egy pesszimista írka lesz, hanem az a fajta, ami megmutatja, hogy a jó mindenben megtalálható.

kórházban voltam, és hálaégnek, gyorsan és sikeresen kicserélték a lapocskát a koponyámban, és néhány nap múltán haza is érhettem. Viszont még szobafogságra vagyok ítélve, hiszen elég zavaros az időjárás, és az influenza is tombol.Mivel szerencsés flótás vagyok, nem kapom el:)És ha szót is fogadok az orvosomnak.

Másfelől itthon a gépembe költözött Murphy. Igen az, ami tönkreteszi amit csak lehet.:(Ezért holnap szervízbe utazik a gépem, és géptelen leszek néhány napra...


És mi a jó ebben? Egy könyvmoly nem esik kétségbe, hanem felhívja a könyvtárat, és kér néhány könyvet.be tudom fejezni végre a hímzésemet(erről majd mutatok képet ), és pihenhetek.

Viszont az elmaradásomat is szeretném veletek megosztani.

A horoszkóppal kezdem, mert érdekes volt.Megnéztem a videot is, tényleg rólam (is)szólt. Nem hiszek igazán a horoszkópokban, amit itt Európában művelnek.Viszont amikor először jártam Japánban, egy olyan Mesterrel is találkoztam, aki sosem lépte át a határt Japánban. Mikor találkoztunk olyan sok mindent mesélt rólam, amit nem tudhatott, hogy teljességgel megdöbbentem.nem ismertük egymást, sosem találkoztunk..és nem is hallott rólam. Amiket elmondott, szépen sorra valóra is váltak...

Én abban hiszek, hogy mindannyian saját magunk teremtjük meg a jelenünket, ami fundamentoma a jövőnknek. Ez teljesen személyiségfüggő....

A motivációs zenéim:két abszolút kedvencem van, mindkettő rock. Ossián: Jó időben, jó helyen; valamint Sirenia: The other Side dala. Ha a lelkemet kell motiválni--vagyis inkább elcsendesíteni, akkor jöhetnek a klasszikusok: Bach mester minden darabja, és Vivaldi Négy évszakjának Largo tétele. Ez egyébként is kedves a lelkemnek, hiszen Nagyanyám utolsó lépteit is elkísérte a sírba...

És mi tart meg az úton, mikor elcsüggedek, vagy elfáradok? A pihenés. Az, hogy nem foglalkozok konkrétan a célommal. Hanem olyan dolgokat teszek, amik élményeket adnak.Feltöltenek.

Az ember nem sajátíthatja ki a sorsot magának.Sem a kínt, sem az örömöt.Az a darab, amit kikanyrítottunk magunknak az élet nagy sajtjából, lehet sósabb vagy lyukacsosabb másokénál. De azért csak sajt.

Aki hasonlót majszol, akár ezüstkéssel szeli, akár bugylibicskával, ugyanúgy falatozik, mint mi.És jó, hogy így van.

Mert ha egyazaon asztalnál ülünk, akkor miért ne érdekelne mást is, hogy vagyok? Köszönöm, jól.

CSak kicsit sok szék üres már mellettem. Az asztalnak ama sarkán, amelyet helyemül jelötek, rajtam kívül már nem ül senki sem. Persze az egyedüllét nem privilégium. Nem egyedül élek egyedül.

VAnnak az asztalánál még sokan, akik nem súghatják senkinek meg azt, ami a szívüket nyomja, mert egy ember sincs már olyan közel, hogy meghallja a suttogást.HA észre akarják magukat vétetni, ordítaniuk kell.HAngosan üvölteni, hogy a távol ülők felfigyeljenek. ÉS ordítani pokolian fárasztó. Örökösen ordítani nem lehet. NEm is ajánlatos. A szeretet hullámhosszán azonban még érintjezhetünk. CSak nem mindenki ismeri hozzá a kódot.

Csak az ember hal meg. A szeretet soha.Az átsugárzik a halálon és sugárzásának nincs felezési ideje.NEm kókad, halványul, nem enyészik el.Megőrizhető és továbbadható, hogy másban éljen tovább.

Az én halottaim azért elevenek, mert ami bennem érték, az belőlük egy darab.Létező, lélegző és valóságos. Ez is hétköznapi csoda, mint az ember maga.Annyira hétköznapi, hogy csodajellegére többnyire fel sem figyelünk. Dehát olyan a csoda természete, hogy ha nem vesszük észre, akkor is csoda marad.VAjon akik asztaltáncoltatásban keresnek vigaszt, miért nem ismerik fel vére, hogy a szellemidézéshez nem kell semmi emberfeletti képesség? Hogy nagyon is emberi tulajdonságokkal él bennünk mindazok szelleme, akiket szeretünk? HA én szellem lennék, ugyan meg nem nyilatkoznék  egy spiritiszta szeánszon. Csak nem fogok intimitásokat degenek előtt elfecsegni??

Értelmes ember akkor beszélget a halottaival, amikor egyedül van.Akkor választ kap tőlük a kérdéseire, hisz ismeri a gondolkodásmódjukat és pontosan tudja, mire mit felelnének.

Tervek, gondolatok..és néhány nap:)

Van a kávé... A fekete. Olyan, mint az élet. Sötét és keserű. És van a kávéház. Ahol nem a kávé a legfontosabb, hanem a találkozás. A beszélgetés. Két ember beszél, beszél, beszél, és egy napon a kávé más értelmet nyer. Átalakul érzelmekké. Többé már nem egyszerű kávé, hanem barátság, szeretet, vagy éppen szerelem. Az iránt, akivel a kávézás élményét az ember megosztja. Attól kezdve minden csésze kávé ezt jelenti. A másikat. Még akkor is, ha nincs jelen. Emléke, emlékeztetője lesz. És ekkor már nem sötét, és nem keserű.

Csitáry-Hock Tamás

Azok az emberek bántanak folyamatosan másokat, akik boldogtalanok. A legreménytelenebb boldogtalanok... akik már beletörődtek helyzetükbe.
Jusson eszedbe, amikor újra és újra próbálnak sebet ejteni rajtad:
akivel szemben állsz, a hangos és indulatos szavak mögött, egy elveszett ember. Aki belül küszködik. Hazamegy, és azt érzi, utál mindenkit, és ez az érzés szüntelenül feszegeti mellkasát, ki akar
robbanni!
Akik gyűlölik az embereket és a Világot, azokat nagyon sokszor összetörték... és ezt a fájdalmat nem tudták kezelni, képtelenek voltak elengedni vagy továbblépni belőle.
Nem tudtak megbocsátani és szépen lassan pontosan olyanokká váltak, akik ilyenné tették őket... A körforgás beindult.
Így hát dühöngnek... életük végéig, és sokszor észre sem veszik, hogy az, akit a legjobban gyűlölnek, nem más, mint saját maguk. Éppen azért, mert képtelenek voltak megoldást találni erre a megsemmisítő érzésre... míg azt látják, hogy sokan annyi csalódás után is tudnak még mosolyogni. Ők érzelmileg már más szinten járnak.
Jobb az ilyen emberek sértései mellett elsétálni, tudva, hogy minden észérv felesleges, és tudva azt is, hogy nélkülünk is épp elég felkelniük és minden nap megküzdeniük saját magukkal.
A megbocsátás, az egyik legnehezebb és legfontosabb lecke, mert e nélkül minden, amit a boldogságunkért tettünk, hiába való volt. Hiszen sérülni mindig fogunk, ezt nem kerülhetjük el biztosan soha. Az viszont, csakis rajtunk múlik, hogy benne ragadunk, cipeljük magunkkal vagy felszabadítjuk a lelkünket a keserűség terhe alól, elengedjük, és hagyjuk messzire szállni, mint egy léggömböt...

A halogatásról

Halogatni nem jó. Elodázni a dolgokat, időpocsékolás.És még frusztrál is.
De akkor miért nem vágok bele?

Mert félek. Tele vagyok félelemmel és görcsökkel. Ezek javarészt én magam kreálom, de másra hárítom a felelősséget.
Megírni egy cikket, elkészíteni egy videot--felelősség. Amit nekem kell vállalnom. De valamiért inkább nem akarom magamra venni.

Még nem meséltem a zenéről.Szélsőséges vagyok zenében:)Vagy rockot vagy komolyzenét hallgatok.Szerintem sokaknak ismerős lehet ez a dal:
"csak az itt, csak a most.
a máskor a máshol nem érdekel..."

Nagyon fontos gondolat.
HA valamit nem akarok/merek megtenni itt és most--máskor máshol miért?Mi változik meg közben?Mi lesz más 10 perc, 1 óra múltán?
Semmi.Nem leszek felkészültebb, nem lesz több információm..csak túl akarok esni rajta. ÉS amikor elkészül, nem vagyok elégedett....

Ilyenkor az a jó, ha tudom, mi az az 1 dolog, amit el akarok mondani.Nem kell több.Csupán egyetlen fontos dolog.Ezt kell jól megfogalmazni, és akkor már nincs is bennem kétség, megszűnik a frusztrációm is.
És amit elmondok/leírok, az 'átmegy'.

Sok éve már, hogy egy szépségtanácsadói hálózatban garázdálkodunk-a tesómmal.Az elején volt egy fantasztikus tréning, hogyan kell jól csinálni.Ott hangzott el a mondat, ami azóta is a mottónk:

Tükörbe nézni mindig kockázatos dolog. Lelkében más képet őriz az ember magáról, mint ami kívülről látszik: arcunk olyan, mint az előhívott kép: minden rajta van. Az is, amit magunkban letagadtunk. Az is, amit az élet írt rá. Az ember életműve az arcára van írva. 

ÉS ilyenkor előbújik belőlem a kíváncsi Kisördög: vajon miért félek vállalni magamat?Miért félek megmutatni azt, aki vagyok?