Ma idegen tollakkal szeretnék merengeni.Ritkán teszek ilyet, de néha olyannyira tobzódnak a gondolatok bennem, hogy egyszerűbb így....
Szeretem ezt a gondolatmenetet, bár egy elég romantikus és szentimentális regény darabja, mégis ez a szakasz mintha pillanatnyi jelenünkről szólna.Csak nézzünk túl a sorokon.És a vége...
...A kolostor, ahol most élek, örökké árnyékban van. A nap néha áttör a fákon,, és megpihen a sötétszürke falon, de a győzelem csak pillanatokig tart: szél kerekedik s a felhő még mélyebben árnyékba borítja a tájat. kora reggel pedig vattás köd csavarodik az épület köré, behatol a szobákba s annyira benedvesíti a párnát, hogy amikor felébredek azt hiszem: egész éjjel sírtam.
Ha fáradt vagyok, megadom magam és engedem, hogy a képek, hangok, illatok megkínozzanak, mint a beteg, aki tudja, hogy a fájdalom legjobb ellenszere a szenvedés,de néha szembeszállok velük: felülök ágyamban, olvasni kezdek, vagy zárt szemmel a fák zúgását hallgatom, amíg a szerzeteseket ébresztő harang meg nem szólal.
Cellám keskeny és sötét folyosóra nyílik, mely a templom oldalkórusával érintkezik. mindig hallom a lépteik kongását, majd a zsolozsma hangját, élesen vagy elmosódva, a szélzúgás ereje szerint. Aztán beáll az a perc, amikor már nem tudom szétválasztani a két hasonló hangot: lágyan elborít, mintha tiszta természetfeletti fény lenne, és végtelen jóérzéssel alszom el megint. Ha néha álmodok, mindig havasokon járok, szédület nélkül lépek oromról oromra, lábam alig érinti a földet, arcom lángol a hideg levegőben, s olyan erős fény vesz körül, hogy szemem belefájdul.
Hetenként egyszer-kétszer én is felkelek a szerzetesekkel együtt és végighallgatom a matutinumot. Mikorr januárban idejöttem, elhatározta, hogy legalább külsőségekben alkalmazkodom a kolostori élethez: kettőkor keltem, hétkor feküdtem, és napközben is észt vettem minden közös imában. De néhány nap múlva különböző érvek hatása alatt lemondtam a tervről. Azóta már rájöttem, hogy nem annyira z én erőtlenségemen múlott a dolog, mint inkább a feladat nagysága és szándékom kétségtelenül tiszta, de terméketlen lelkisége közti aránytalanságon. Mert a képzelet, a kíváncsiság, az ismeretlen varázsa egy ideig magával viszi az embert, de a lelkesedés rohamosan csökken, és az első akadály megbénítja az akaratot. Csak a vágy tud mindent leküzdeni és célhoz vinni: a kutató vágya az ismeretlen, homályosan sejtett világrész után, a szerelmes égető , nyugtalanító vágya, mely mint valami piros virág szökken a magasba, és a szent, hideg, kíméletlen vágya a Fény után. Mikor azt hiszed vég: ők frissen, könnyedén repülnek tovább, mint az önmagát hajtó rakéta, mely mindig könnyebb és könnyebb lesz.....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése