Ez nehéz ügy nekem. Nehéz elfogadnom, hogy értékes vagyok.(a gyerekkorom...)
Ma reggel nem is írtam prológust.mert nem tudtam, mit is fogok figyelni ma.Mert nagyon fontos nap volt a mai. Korán utaztam Pestre, mert államvizsgán volt jelenésem, mint témavezető. Majd kontroll a klinikán.
Aztán -mivel ma szinte egész nap Pesten voltam-, egy kedves barátom kérésére vendégeskedtem és előadást tartottam a Csendről.
Még teológiai tanulmányai alatt olvastam egy trappista szerzetes írását arról, hogyan jutott el a Csendhez és ezáltal hogyan vált sikeressé. Ez akkora hatással volt rám, hogy egy dolgozatot akartam írni arról, hogyan és mi okból jut el egy sikeres ember addig, hogy elhagyja a világot, és bezárkózik a rendház falai mögé.8 esztendőt vártam az engedélyre, hogy bemehessek a Charteau-i kolostorba, hogy beszélgessek erről az Apáttal, és néhány szerzetessel.
Végül ebből készült el a disszertációm, olyan öszvér mód.Kicsit teológia, kicsit pszichológia, kicsit antropológia.
És ma erről is meséltem.Közben pedig hatalmas felismerést tettem:
Én mindig egy embernek akartam megfelelni.Az ő szeretete volt a mozgatórugóm, viszont ő nem volt jó.Nem tudott szeretni.(vagy nem akart-ezt nem tudom). Azok, akik elhagyták a világot már nem akartak többé az embernek megfelelni, más mércét választottak.
Ami emberi.
Ami isteni.
Ami felemel.
Két gondolatot szeretnék adni Nektek mára,Mert fontosak. Mert a máról szólnak.
Az ember onnan tudja meg, hogy megtalálta a hivatását, hogy nem gondolkodik többé arról, hogyan éljen, hanem elkezd élni.
Ellentmondások mindig akadnak az ember lelkében. De csak akkor válnak állandó és megoldhatatlan problémává, ha elemzésüket fontosabbnak tartjuk a csöndnél. Nem arra vagyunk hivatva, hogy feloldjunk minden ellentétet, hanem, hogy megtanuljunk élni velük és fölébük emelkedni és olyan külső, tárgyilagos értékek fényében szemlélni őket, amelyek megmutatják, hogy valójában milyen semmiségek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése