Gondolatok örvényében...

Tegnap nem volt erőm este írni, ma pótlom:)A kezelés alatt rengeteg időm volt merengeni.ez sajnos nem az a fajta kezelés, ami kellemes..sőt, kifejezetten fájdalmas(és a fájdalom szükséges az eredményességéhez), ugyanakkor a semmittevésre késztet.
Legalábbis fizikai síkon.

Ahogy reggelente olvasom a Többiek írásait, sokszor törnek rám gondolatok.Hogy talán....Aztán eszembe jut egy mondatom, amit a pszichológia professzornak találtam mondani kéretlenül az egyetemen:Ha nem élte át, honnan tudná, mit érez, mit jelent...?
Ezt akkor mondtam neki, mikor a gyermekhalálról tanított. Könyvszagúan, érzések nélkül. Nem voltam a kedvence...Aztán már felsőbb évfolyamos voltam, mikor bekéretett a tanszékre..és megköszönte, hogy ezt mondtam neki. És elmondta, hogy balesetben meghalt a fia..és mindaz, amit eddig tudott, mondott..hasztalan.Értelmetlen.

Mesélek megint magamról egy kicsit.:)
Egy nővérem van, Apu fiatalon elment, alig múlt 45, és mindennek 22 esztendeje már. Én éppen csak 18 voltam.Sok nehézség szakadt a nyakamba, rengeteg küszködés...De átéltem. Túléltem.Megerősödtem.
Nekem nincsenek gyermekeim-legalábbis a klasszikus formában nincsenek.A Nővérem két lánya az enyém is. Születésük pillanatától többet vannak velem, mint otthon. Volt egy Fia is a Testvéremnek, Ő betegen született, és 47 óra heroikus küzdelem után Hazatért. Én voltam vele ott, akkor....

25 éve tanítok.Először csak kis csoportokban oktattam, amolyan tutori módszerekkel.Aztán a rendszerváltás idején az akkori Plébános atya bátran bement az iskolákba  tanítani és vitt magával engem.A mai hittant oktatók ezen az ösvényen járnak.

Aztán Nagymamám ...Idős korára nem kellett a gyerekeinek-mert nincs idő befűteni elmenni vásárolni neki....Magamhoz vettem.ÉS nem éreztem tehernek, hogy mindenről lemondjak Érte.Tehát éltem a két pici lánykával,és a beteg öreg Nagyanyámmal. Az időm percekre volt osztva.Hiszen reggeli-fürdetés-gyerekek ébresztése-ovi-orvosi vizit-tanulás-vásárlás-ebéd-gyerekek,ovi-játék, fürdetés, pelenkázás-vacsora mátrixában éltem.

Próbáltam lázadni.Nem volt értelme. MA már úgy látom, és úgy érzem,hogy ez volt a feladatom: mindig új utakat keresni,kitalálni.Megmutatni, hogy járható. ÉS ma is büszkeséggel tölt el, amikor a lányok engem kérnek fel ruhát varrni, bálba menni...A fontos dolgokra.


ÉS hogy miért írtam ezt ilyen hosszan?Mert ha véletlenül úgy szólok valaki posztjához, hogy ötleteket adok, vagy csak észrevételt teszek, nem okoskodásból teszem.Csak másként látom az életet...hátha segít.